Az EU meghatározó, lényegében szabadkőműves befolyás alatt álló vezetői különös érzékenységgel fordulnak az Európa identitása, etnikai arányai megváltoztatására az öreg kontinensre költöztetett, idegen identitású migránsok, a romák deviáns csoportjai, a drogosok, a melegek stb. irányába. Ahol a deviáns rétegek minden igénye nem érvényesülhet, ott természetesen nincs demokrácia, legfeljebb valami brutális diktatúra.
Az EU meghatározó, lényegében szabadkőműves befolyás alatt álló vezetői különös érzékenységgel fordulnak az Európa identitása, etnikai arányai megváltoztatására az öreg kontinensre költöztetett, idegen identitású migránsok, a romák deviáns csoportjai, a drogosok, a melegek stb. irányába. Ahol a deviáns rétegek minden igénye nem érvényesülhet, ott természetesen nincs demokrácia, legfeljebb valami brutális diktatúra.
Megközelítőleg egy éve megemlékeztünk a kétszáz évvel ezelőtt elindult, a nemzeti-polgári Európa hajnalát jelentő forradalmi mozgalmak kezdetéről, melyek a romantikát megihletve fontos szerepet játszottak az európai népek nemzeti identitásának kialakulása és a nemzetállamok létrejötte folyamatában.
Nyilvánvaló az is, hogy Európa fejlődése nem volt kiegyensúlyozott, bizonyos kisebb vagy nagyobb nemzetek a XIX. században ki tudták vívni az önálló identitást, szellemi kulturális fejlődést biztosító nemzetállamokat, másoknak viszont ez nem sikerült. A független nemzetállam kivívása több hullámban zajlott le Európában, ennek utolsó hullámai az 1990-es évtized elején következtek be, mikor Jugoszlávia és a Szovjetunió szövetséges köztársaságai az önállóság útjára léphettek, Csehország és Szlovákia szétváltak. További problémát jelentett, hogy a második világháborút követő, a hatalmi helyzetből következő 1947-es békeszerződések egyáltalában nem vették figyelembe az etnikai szempontokat, lényegében megismételték az 1919-20-as Párizs-környéki békéket. Ezzel szőnyeg alá söpörtek számos olyan kérdést, felvetést, mely az anyanemzetüktől elszakított kisebbségek helyzetén javíthatott volna. Az 1975-ös Helsinki-egyezmény ugyan elvben biztosította a kisebbségek jogait, sőt még a határváltoztatás jogát is lehetővé tette, azonban az erőviszonyok tükrében erre aligha volt lehetőség.
Számos, önálló nemzetállammal, vagy autonómiával nem rendelkező európai nemzetiség, vagy népcsoport került más nemzetállam uralma alá, ez gátakat emelt önálló identitása megőrzésében, és sajnos kimondhatjuk, hogy ma is viszonylag korlátozott lehetőségeik vannak identitásuk megőrzésére.
Nyugat-Európában részben, viszonylag megoldott a helyzet. 1975 után Spanyolország katalán és baszk nemzetei önálló parlamenttel, kormánnyal, anyanyelvű oktatással, karhatalommal, nemzeti felségjelekkel rendelkezhetnek. Régebben és eltérő fejlődési folyamat eredményeképp ugyanezek az értékek már biztosítottak az Egyesült Királyságban Skócia, Wales és Észak-Írország nemzetei számára. Az 1919-ben a saint-germaini békeszerződésben Ausztriától elszakított Bolzano autonóm provincia, lényegében teljes német nyelvhasználattal rendelkezik. Státusát az 1992-ben megkötött olasz-osztrák egyezmény biztosítja.
A francia republikánus nemzeteszme még autonóm jogokat sem nagyon biztosít a hajdan független államisággal is rendelkező Korzika vagy Bretagne számára, és figyelmen kívül hagyja a Németországtól elcsatolt, mintegy 2 milliónyi, Elszász-Lotharingiában élő német oktatási-kulturális jogait is. Észak-Európában talán a legjobb példát Finnország adja: a területén élő svédek teljes kulturális, oktatási jogaival, az Aland-szigetek területi autonómiájával. Szintén jó példát jelent Dánia, a Feröer-szigetek és Grönland számára biztosított területi autonómiával.
Az 1945 után a nyugati hatalmak által az 1944 októberi moszkvai külügyminiszteri értekezleten, majd Jaltában megkötött egyezmények révén szovjet hatalmi zónába került Közép-Kelet Európa. Sokan úgy vélték, az internacionalista felfogás biztosítja a kisebbségi jogokat, de számos szocialista állam vezető kommunista pártjában a szélsőségesen nacionalista, sőt inkább a soviniszta erők kerekedtek felül, elindultak az asszimilációs folyamatok. Pedig jelentős etnikai kisebbségek lettek elszakítva anyanemzeteiktől: a karéliai finnek, a belorussziai és ukrajnai lengyelek, a moldávok, a Balkánon a bolgárok, törökök, albánok és más kisebb nemzetiségek.
A két világháború közötti időszakban felerősödtek az etnikai konfliktusok
Ha az anyanemzethez viszonyított számszerű statisztikát vizsgáljuk, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy arányaiban a magyar nemzet részeit választották le a legnagyobb arányban egész Európa viszonylatában.
Közép-Kelet Európa etnikai kisebbségei helyzete csak részben talált orvoslást, úgy tűnik, hogy a kommunista rendszereket felváltó „polgári demokráciák” sem képesek kezelni a problémákat. Mintha Lengyelország és Finnország már lemondott volna elszakított nemzetrészei identitása megőrzéséről, jogvédelméről, Ukrajnában pedig a „narancsos forradalom” után elszabadult soviniszta és asszimilációs törekvések kiváltották a Luganszki és a Donyecki Népköztársaság önállósodási törekvéseit és a Krím Oroszország melletti döntését.
Hosszú, reményteljes, erőfeszítésékkel megterhelt időszakra került pont egy tollvonással. Az Európai Unió illetékese elutasította a Székely Nemzeti Tanács által indított polgári kezdeményezést, mely az őshonos európai etnikai kisebbségek jogai és identitására vonatkozott. A kezdeményezés angol nyelvű terminológiája Minority Safe Pack. Fontos megjegyezni, hogy e kezdeményezés nem kizárólag az elszakított magyarok, hanem egész Európa közel 40-50 millió kisebbségben élő polgára identitása megőrzését is szolgálta volna.
Természetesen itt nem arról van szó, hogy feltámasszák Európa több száz, volt történelmi államát a Man-szigetek királyságától, a Raguzai Köztársaságon keresztül a Trapezunti Császárságig, viszont a létező, történelmileg és kulturálisan meghatározható etnikai kisebbségek jog- és identitásvédelme létfontosságú lenne, ez jelentené a tényleges európaiságot.
Ugyanis, mint az említett tavalyi írás alapján rögzítettük, az európai identitás legfontosabb elemeit: a nemzeti kultúra, a felelősen demokratikus(és nem a liberális) közélet, a keresztény vallás, a környezeti és a kulturális örökség védelme. Mindez vonatkozhat nemcsak a nemzetállamokat teremtő nemzetekre, de az államiság hiányában élő nemzetiségekre is.
Pedig az Európa Tanács 1992-ben elfogadott 1301-es határozata kimondta az őshonos kisebbségek védelmét.
Teljesen érthetetlen, hogy lehet ez közömbös az EU vezetői számára. Ezzel szemben az EU meghatározó, lényegében szabadkőműves befolyás alatt álló vezetői különös érzékenységgel fordulnak az Európa identitása, etnikai arányai megváltoztatására az öreg kontinensre költöztetett, idegen identitású migránsok, a romák deviáns csoportjai, a drogosok, a melegek stb. irányába. Ahol a deviáns rétegek minden igénye nem érvényesülhet, ott természetesen nincs demokrácia, legfeljebb valami brutális diktatúra.
Itt őszintén kell vallani a naiv optikai csalódásról. Jó évtizeddel ezelőtt Angela Merkelt mint egy lutheránus hátterű, konzervatív politikust, Jean Claude Junckert pedig egy nagy múltú kis ország értékelvű politikai személyiségét láttam. Azóta sajnos kiderült, az ellenkező irányba tettek lépéseket a Kalergi-terv érvényre juttatásával.
Visszakanyarodva, csak zárójelben jegyezzük meg, még talán Sztálinnak is több fogékonysága volt, a magyar nemzeti érdekek érvényesítése irányába. Ismert, hogy 1952-ben a Szálin nyomására került bele a román alkotmányba a Magyar Autonóm Tartomány létrehozása igénye. Stefano Bottoni és Terry Martin történészek álláspontja szerint ekkor a szovjet politika célja az őshonos kisebbségek esetében a korenyizácija, vagyis magyarra fordítva a „gyökeresítés” volt Természetesen nem tekinthetjük mintának ezt a kommunista enklávét, ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy a magyar identitás védelmében volt bizonyos szerepe a kommunista korlátok ellenére. Csak egy statisztikai megjegyzés, Kolozsvárott, az 1930-as években kiadott Kolozsvári kalauz szerint a magyarok száma 46.000 volt, élt 20.000 főként magyarul beszélő zsidó, valamint 34.000 román és 1000 német, 1000 egyéb etnikumú személy, de még az 50-es években is mintegy 57%-os magyar többség volt. Ezért is megdöbbentő, hogy az európai kisebbségek védelmét nemigen tekinti feladatának az EU, meghatározó politikusai ennyi idő távlatában sem ismerik fel a szabadkőműves elődök által 1919-20-ban, majd 1946-47 elkövetett károkozást, és nem tesznek lépéseket ennek viszonylagos jóvátételére. Mi kell Európának? A fogyasztói biomassza, mely polkorrekt frázisokat fúj, legfeljebb a felfújt „rasszizmus” ellen mozgósítható. Érdekes, hogy a felvetést elutasító Vera Jurova többek között a magyarországi kisebbségek „jogaiért” is aggódik. Ugyan kikre gondolhat?
Mindemellett megállapíthatjuk, a hála nem történelmi kategória. Az Erdélyi fejedelemség, mint egy XVII. századi európai középhatalom sokat tett, küzdött Svédország, Hollandia, Csehország rendi jogaiért és vallásszabadságáért. Ami mára megmaradt e középhatalomból, az erdélyi magyar kisebbség, annak védelme, autonómiája úgy tűnik nem fontos az EU számára, pedig annak idején az említett államok sokat köszönhetek Erdélynek.
Remélhetőleg az EU vezetői jobb belátásra jutnak, vagy egy jobboldali radikális irányú eltolódás következik be testületeiben. Ha viszont Európa nemzeteiben ennyi önvédelmi reflex sem marad, az esetben felmerülhet a kérdés, jobb lesz-e bent, vagy törvényalkotási szabadságunkat visszanyerve kívül.
Ehhez még csak annyit tehetünk hozzá, hogy az ismert francia közgazdász, Thomas Piquetty szerint hazánk többet fizet az EU számára, mint amennyit kap. Nem beszélve az elmaradt vámokról és adókról. Ha a negatív tendenciák folytatódnak, elkezdhetünk mérlegelni?
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
