A gyomor és a nemi szervek közti sáv… Mészáros Richárd2025. 09. 22., h – 17:27
Személyes emlékeim a politika világáról nagyjából 30 évvel ezelőttig vezethetőek vissza. Igaz, korai élményeim között szerepel a Klement Gottwald képével ellátott 100 koronás (amely ráadásul 1989 októberétől volt érvényes, a jóleső nevetés így utólag is indokolt…), amely a családtagjaim között azonnali felháborodást váltott ki. Alighanem ez a politikai ősélményem!
A közvélemény állapota sosem volt túl fényes. Sem Szlovákiában, sem Magyarországon – s most azért említem csak ezt a két államot, mert ezek gyakorolták a legnagyobb hatást az életemre. Mindegy, hogy – többek közt – a mečiari éra őrületére, a Fidesz–MSZP törésvonal neurózisára, az első Fico-kormány ámokfutására, a NER mindmáig tartó regnálására vagy a Matovič-kormány tébolyult következetlenségeire gondolok… A következtetés világos: szinte mindig volt a szlovák és magyar politikában szánalomra méltó, csapnivaló, állandó szekunder (hacsak nem egyenesen primer!) szégyen-érzetet fenntartó „tartalom”. Döbbenetesek azok a szinte következetes, koherens, gyakorlatilag nemzedékeken is átívelő minták, amelyek meghatározzák azt a méltatlan valamit, amit közvéleménynek kéne neveznünk. Jobban belegondolva a Gottwald-százas sem kivétel volt, hanem sokkal inkább szabály.
Különösen súlyosnak tűnik a helyzet Magyarországon, amely már-már jobban hasonlít egy kollektív zárt osztályra, mint valamiféle normális nyilvánosságra. Ennek számos oka lehet, de nem független attól, hogy a szomszédban már jó ideje nincs normális politikai váltógazdaság, a társadalmi sokszínűséget leképező pártkínálat meg aztán pláne. Ellenben bőven tenyésznek a despotikus viszonyok. Ilyen helyzetben – bármilyen pártról és politikusokról is legyen szó – a fő felelősséget a végrehajtó hatalmat birtokló erők viselik. Különösen akkor, ha a kormányzószerep régóta fennáll. Persze érdemes volna ügyelnie magára a kihívónak is, főleg egy olyan toxikus környezetben, amelyből nem nagyon látszik a kiút.
Mindenesetre nem minden használ a társadalom lelkének, ami használ a hatalom megszerzésének és megtartásának. A kulcs egy érett demokráciában az lenne, hogy az adott szereplő felismerje: „látom, hogy ez működik, s megmozgathatom vele a választóimat, de mivel egy bizonyos szint alatti eszközről van szó, inkább nem élek vele”. Mennyire működik ez a fék ma akár Magyarországon, akár Szlovákiában? Főleg úgy, hogy alighanem sohasem működött…
A bármilyen ívású populizmus, valamint a két aktuális kormány mást sem csinál, mint az emberek zsigereit birizgálja – legyen szó egzisztenciális félelmekről, élelmiszerről, biztonságérzetről vagy akár szexualitásról. A politikai üzeneteket nem a szív és az agy közti szakaszra, hanem a gyomor és a nemi szervek sávjára irányozzák. Vélhetően azért, mert az emberek erre nagyon is vevőek, de olyan nagyon nem üt el attól sem, amelyben mi – és a felmenőink – felnőttünk. Nem tanultuk még meg, milyen egy színvonalas demokratikus közélet, s nem úgy fest, hogy ennek bekövetkezte a küszöbön állna.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
