Az emberi fejlődésben sok átmenet van. Most csak kettőt említek: a szexuálisat és a komplexitásérzékbelit.
A szexuális biológiai alapú. A kisfiú szégyenletesnek tartja a lányokkal való foglalkozást, a nagyfiú meg büszke ugyanerre. Az átmenet egyéni: 5-8 éves kor között megy végbe normális embereknél. Az általános iskola 1. és 2. évfolyama érdekes: mert a fiúk egy része még kisfiús, más része meg nagyfiús már.
A komplexitásérzék kifejlődése már sok tekintetben lelki is, nem tisztán biológiai. A kisgyerek mesét olvas – olvastat fel magának -, rajzfilmet néz, bábszínházba akar menni. Ott ugyanis minden világos: vannak jók és rosszak, az első pillanatban tudható ki melyik táborban van, s ha nagy ritkán változás van, azaz valaki jóból rossz lesz vagy rosszból jó, az egy másodperc alatt zajlik le, jellemzően teljesen hihetetlen, életszerűtlen módon.
A kisgyerek képtelen felfogni nem tisztán jó vagy nem tisztán rossz szereplőket, ahogy képtelen a lassú változást is felfogni.
Tessék kisgyereket leültetni egy “felnőtt” film elé, először kérdezgetni kezd “kik a jók?”, majd elveszti minden érdeklődését, kb. mintha egy felnőttel általa ismeretlen nyelvű előadást hallgattatnának.
Minden politikai rendszer alanya a kisgyerek mentalitású polgár.
Persze minden rendszer próbálkozott is ezzel. Személyes tapasztalatom persze csak a kommunista és a liberális rendszerről van.
A kommunizmusnak 4 verzióját – bolgár, kubai, magyar, orosz – is ismerem közelről, s elmondhatom: egyik se volt sikeres. Sose sikerült a társadalom döntő többségéből kisgyereket csinálni, sőt a rendszer kifejezetten termelte a hitetlenséget. Emlékszem, annak idején kifejezetten rácsodálkoztunk az olyanokra, akik komolyan vették a hivatalos propagandát. Mert az alapmagatartás a komolyan nem vétel volt.
A kommunisták jók voltak a jelképekben – zenében, szobrászatban, képekben, építészetben -, de a tartalmat illetően nagyon amatőrök voltak.
A liberális médiamesterek viszont nagyon profik, s ők sose a külsőre, hanem mindig a belsőre figyelnek oda. Így sokkal sikeresebbek a propagandában is.
Már meggyőződéses liberális koromban észleltem ezt, s akkor persze nagyon is zavart, hiszen akkor a saját eszmém hitelét rontotta ez a jelenség. Hogy a nyugati propaganda folyton “bábjátékot” nézet az emberekkel, ahol jók és rosszak harca zajlik.
Most éppen a jók az ukránok, a rosszak az oroszok. De ugyanez az utóbbi évtizedekben megismétlődött számtalanszor. Az elhülyült ember meg sokszor azt se veszi észre, amikor ugyanaz a szereplő egyszer jó, másszor rossz. Kedvenc példám erre az izraeli-palesztín viszály, annak is a megszállt területekkel kapcsolatos részkérdése:
- a 90-es években még egyértelműen az volt a hivatalos álláspont, hogy a szegény, szerencsétlen, holokauszttúlélő, földművelő zsidók küzdenek az fundamentalista, barbár, vérszomjas, korrupt, terrorista arabokkal – nyilván minden rendes ember kiáll az antiszemita arabok ellen!,
- az ezredforduló óta viszont immár állig felfegyverzett, vallási fanatikus, apartheidet gyakorló zsidók vannak, velük szemben meg elnyomott, békésen nyomorgó palesztínok – nyilván minden rendes ember kiáll az aparthiedsújtotta arabok mellett!;
miközben persze a fentiek közül egyik se igaz ebben az alakban.
S amint egy ügy lezárul a nyugat számára, arról onnantól médiazárlat van. Itt is van egy kedvenc példám: Líbia.
Amíg Líbiában nyugatellenes vezetés volt, s polgárháború robbant ki, a hírekben naponta többször szerepelt Líbia. Amikor azonban a nyugatellenes vezetést likvidálták – szó szerint, meglincselték az ország vezetőjét -, azóta nincs líbiai hír, pedig a polgárháború azóta 10-szer intenzívebb.
Évek óta a nyugati hírekre úgy nézek, mint az Oszkár-díjakra. Az Oszkár-díjakból tudom: mik a rossz filmek. A hírekből meg: vajon mit akar ezzel éppen takargatni a liberális propaganda.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
