Október 26-án, szombaton az újpesti Vasas Jégcsarnokban mintegy háromezer emberrel: gyermekkel, fiatallal, felnőttel, időssel, világi és egyházi személlyel együtt tartotta meg 28. országos konferenciáját a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás.
Az egész napos lelkinap mottója így hangzott: Új utakon a Szentlélekkel – „Újjáteremtek mindent!” (Jel 21,5).
A nap fő előadója Hodász András, a hazai karizmatikus mozgalom személyes plébánosa volt, aki Isten szentjeiként köszöntötte az egybegyűlteket, akik az ország minden tájáról és a határon túlról is érkeztek. Arra kérte őket, szüntelenül imádkozzanak, azokért, akik először vannak itt, és nem tudják, „ki ez a sok bolond” ebben a csarnokban, és azokért is, akik már évek óta hisznek, de esetleg megfáradtak a hitükben. András atya előadása előtt a Shalom Közösség egy oratóriumszerű színpadi játékot adott elő, amelynek központi alakja szóba áll a sátánnal, és ezt követően sokáig nem tud szabadulni tőle, végül Krisztus kegyelméből sikerül neki. A plébános kiemelte: azt láttuk, hogy Jézus megszólít valakit, aki nem tudja, hogy rabszolgaságban van, de Jézus ráébreszti erre és kiszabadítja onnan. Ez az ifjú először fél: ha én veled megyek, akkor szolga leszek. A szíve nem ismeri fel a szabadság és a rabszolgaság közötti ordító különbséget.
Előadásában András atya a Kivonulás könyvének azt a részét elemezte, amelyben Isten elhívja Mózest, egészen a pusztába történt kivonulásig (Kiv 2,23, 3,1–12). Isten látja a szenvedést, látja a bűn rabszolgaságát, látja, amiben benne vagyunk, és azt is látja, hogy a bűn mindig nyomorúságot okoz. És azt mondja Mózesnek, kivezetlek téged. Az Isten kinyilatkoztatja azt, hogy aki Egyiptomban van, az nem tud találkozni az Istennel. A fáraó a sátán, Egyiptom a világ, a bűn a rabszolgaság – sorolta Hodász András. Rabszolgaságban vagyunk akkor, amikor a bűn uralkodik az életünkben. A fáraó konoksága miatt tíz csapás kell ahhoz, hogy az Isten végül szabaddá tehesse a népét. A bűnt nem könnyű elhagyni. A megtérés azzal kezdődik, hogy az Isten kinyilatkoztatja nekem, hogy szeret – szögezte le az előadó. Ez az Isten hangja. Isten nem azzal kezdi, hogy utolsó bűnös vagy, szégyelld magad, hanem azzal, hogy látom az életedet, látom, hogy milyen nehézségek gyötörnek, és szeretlek téged. Isten empatikus. Sokan úgy képzelik, hogy ül ott fent valahol a mennyországban, a mennyei vetítőteremben, angyalaitól körülvéve, és nézi, hogy mi itt szenvedünk a földön. Ezzel szemben János evangéliumában Jézus megrendül a négy napja halott Lázár sírja előtt, átérzi a rokonok, barátok fájdalmát, könnyekre fakad, aztán feltámasztja. Isten együttérez, érzi, tapasztalja a szenvedéseinket.
Mózes könyvét tovább elemezve a karizmatikus mozgalom plébánosa rávilágított: Istennel találkozni csak a pusztában lehet. Aki régóta él Egyiptomban, az tele van olyan hazugságokkal, amiket elhisz a sátánnak. A választott nép ötszáz éve él már Egyiptomban, amikor Isten elhívja Mózest, könnyen elhiszi, hogy ez az igaz élet, már nem is emlékszik a szabadságra. Nem is gondol arra, hogy másként is lehet élni. Elhiszik, jó nekünk az, hogy naponta kivetjük a téglát, és akkor megvan a napi betevőnk. Elhiszik, hogy az igazi örömök helyett elegendőek a hétköznapi, gagyi örömök. Azok a testvérek azonban, akik átélték már, tudják, hogy semmihez nem fogható boldogság átélni, megtapasztalni az Isten jelenlétét – mondta Hodász András.
Az előadó figyelmeztetett: sok hívő él úgy, hogy a kicsike bűn még belefér az életünkbe, de ha a szívünk kicsi darabkája Egyiptomban marad, akkor Egyiptom uralkodik rajtunk. A fáraónak tíz csapás kell ahhoz, hogy elengedje a zsidókat. Az ötödik csapásnál békák lepik el Egyiptomot. A fáraó azt mondja Mózesnek, majd holnap engedi el őket. Talán még egy éjszakát akart eltölteni a hemzsegő brekikkel, olyan nagy élvezet volt ez számára? – kérdezte András atya. Nem. De így vagyunk mi is a bűneinkkel, elhatározzuk, hogy megváltoztatjuk az életünket, de majd holnap. Ma még utoljára jól bezabálunk nutellából, elmegyünk egy találkára. A holnap azonban soha nem jön el. A megtérést nem halogathatjuk. Itt és most kell megtérnünk, beengednünk az életünkbe Jézust. Isten nem vesz el tőlünk semmit, csak az üdvösségünket veszélyeztető bűneinket. A gonosszal nem köthetünk kompromisszumot, az icipici bűn is rabszolgává tesz bennünket, Isten viszont a legteljesebb szabadságra hív minket. A keresztény vallás arra int, legyél jó és kerüld a bűnt. Mi van azonban akkor, ha arcul csap az élet és nem tudok jó lenni? Hiába gyónom meg százszor is, újra és újra elbukok? – kérdezte András atya. Ez általános emberi tapasztalat. Ne essünk ilyenkor pánikba, ne dobjuk be a törölközőt, nagyon fontos tudatosítanunk, hogy botladozó emberek vagyunk, és ezzel szembe kell néznünk. Akik erre nem képesek, azok lesznek a kicsinyes, örömtelen farizeusok, márpedig Jézus mindenkivel, a bűnösökkel szemben is együttérző volt, de a farizeusokat szenteltvízbe mártott korbáccsal verte ki. Ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk a bűneinkkel, alázatos lélekre van szükség, ellenkező esetben ítélkezni fogunk mások fölött. A megoldás, ha szembesülünk saját magunk gyengeségével, életünk nehézségeivel, és Isten kezébe helyezzük ezeket, aki irgalmas szeretetével átölel minket.
András atya arra is kitért, hogy amikor a választott nép elindult a pusztába, rögtön szembetalálta magát a Vörös-tengerrel, hátulról pedig a fáraó seregei robogtak feléjük. Gyakran vagyunk mi is így, a lelkesültséget hamar felváltja a csüggedés. Amikor megtérünk, nagy kegyelmi lökettel indulunk el Egyiptomból, de másnap újra felélednek bennünk a kísértések. A kísértés azonban önmagában nem bűn, a gonosznak csak akkor van hatalma fölöttem, ha a szabad akaratomból engedek a kísértésnek és bűnt követek el. A karizmatikus lelkiségben a legnagyobb kísértés, hogy azt hisszük, folyamatosan átéljük Isten megtapasztalásának a boldogságát. Ám ez nincs mindig így. Fel kell készülnünk a lelki szárazság tapasztalatára is, amikor a zord pusztában vagyunk, magányosan, sivárságban. Két ember kapcsolatában sem egyforma intenzitású a szenvedély, de fontos, hogy akkor is igent mondjak rád, amikor érzelmileg nemet mondanék, amikor kereszt vagy inkább, mint olajág. Az elköteleződés a bizonyíték a szeretetünk valódiságára. Ha csak olyankor szeretjük Istent, amikor elhalmoz kegyelmével, az önző szeretet. Akkor is imádkoznunk kell Istenhez, amikor nem érzem a jelenlétét, amikor lelki szárazság, pusztaság van bennem.
András atya beszélt arról is, hogyan ismerhetjük meg, hogy a Szentlélek vagy a gonosz szólít-e meg minket. Ha a hang bűnre hív, az soha nem lehet a Szentlélek hangja. Az sem, ha ellentmond a Biblia vagy az Egyház tanításának. Isten hangja mindig békével, bátorítóan, csöndesen érkezik. Ha megtanuljuk az Ő nyelvét, akkor eljutunk Kánaánba, az Ígéret földjére, megtanuljuk, hogy mi az igazi, hívő élet, az Istennel megélt, élő kapcsolat – fejezte be hatalmas sikerű előadását Hodász András.
A lelkinap záróeseményén koncelebrált szentmisét mutatott be Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök, aki maga is tagja a karizmatikus mozgalomnak. Az evangéliumi versszakasz Szent Lukácsnak a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéde volt (18,9–14). A főpásztor kifejtette: az Igazságos Bíró végtelen jóságával és szeretetével szemben van miért szégyenkeznünk, de ha tudunk bűnbánatot gyakorolni, akkor Jézus felemel minket. Ha van erőnk bevallani gyengeségünket, akkor még a vámos is megigazulva mehet haza, ahogyan azt Jézus mondta a példabeszédben. Gábor atya figyelmeztetett: önmagunkban gyengék vagyunk, rászorulunk Isten kegyelmére. Az Urat akkor szolgáljuk, ha teljesen odaadjuk neki a szívünket, ha végleg kijövünk Egyiptomból.
Egész életünkben ezt kell tennünk. A mi szabadulásunknak nagyon nagy ára volt, Istennek kellett meghalnia – mondta Mohos püspök. Egyértelművé tette: hosszútávfutóként kell célba érnünk, Szent Pálhoz hasonlóan végigfutni a pályát – ami nem könnyű pálya. Ám ha valóban rászánom magam erre, akkor Isten segít, elhalmoz kegyelmével, még ha közben a kereszt útját is végig kell járnunk. Isten megváltotta a világot, de ennek gyümölcseit minden generációnak meg kell termelnie, erősítenünk egymást, átadni egymásnak és másoknak az örömhírt. Ettől függ, milyen lesz a jövőnk. Ha nem adjuk át magunkat egészen Istennek, és a magunk feje után megyünk, ez nehezíti Isten művének a megvalósítását. Ha viszont teljesen, feltétel nélkül átadjuk magunkat Isten akaratának, bízva az ő gondviselő szeretetében, akkor felfoghatatlan csodák születhetnek meg.
A nap folyamán volt közbenjárás, gyóntatás, szentségimádás, tanúságtételek hangzottak el, lelki és testi gyógyulások történtek. Csiszér László zenekara ifjú zenészekkel kiegészülve végzett zenei szolgálatot, bizonyítva, hogy a művészetek közül a minőségi zene emeli fel legjobban a lelket Istenhez. A moderátor Kunszabó Zoltán diakónus volt, aki az éjszaka sötétségében ragyogó csillagokhoz hasonlította a sok fiatalt. A műsort ketten vezették, Bartos Lídia és Lele Máté.
Fotó: Lambert Attila
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
