Akkorra már végigsöpört vidékünkön is az egész országra kiterjedő „forradalom”. Azért teszem idézőjelbe, mert fenntartásaim voltak, ami az említett esemény hitelességét illeti. Nem csak én gondolkodtam így.
Persze most már az emberek nagytöbbsége nyíltan beszél egy előre megszerkesztett forgatókönyvről. Nem csoda, hiszen már a történések idején kirítt egy pár oda nem illő jelenet, amit egy figyelmes ember észrevett ugyan, de a lelkesedés és a jövőbe vetett hit beárnyékolta ezeket. Kis hiszékenyek voltunk mindannyian. Nem hiába nevezik birka népnek az egyszerű emberek tömegét. Akár társai előtt is nyúzhatják a birkát, mert azok akkor sem hiszik el, hogy ártani akarnak nekik.
Azokban az időkben, zavarosban halászó politikusok éppen azt a nyúzófát készítették, amire aztán minket szépen felaggatnak jelen pillanatig. Érdekes és tanulságos téma volna megírni a helységünkben akkor lezajlott eseményeket, de most nem ez a célom. Talán máskor. Jelen pillanatban egy darabkát szeretnék kiragadni az eseménysorozatból, amit talán nem olvas el soha senki. Joggal vetődik fel a kérdés:
– Akkor meg miért írom?
– Mert megtörtént! Azért írom le, mert igaz volt!
A forradalom utolsó napjait éltük tehát. A halottak a temetőbe nyugodtak, a sebesültek a korházba gyógyultak. A forradalmárok nem létező terroristák után kutattak. A nép többsége éjjel-nappal a televíziót nézte olyannyira, hogy már belezavarodtak a sok valótlan információba.
Voltak és nem kevesen olyanok, kik nem tévéztek, nem kerestek fantom terroristákat és nem aludtak. Csendes éberséggel lopták a közösség és az állam vagyonát. Hogy mennyire morális alapon tették, ez nézőpont kérdése, ugyanis a nép által választott elöljárók később ugyanezt tették törvényesen és nagyobb tétekben.
Két lábon járó szerencsétlenség sántikált szembe velem az utcán. Azért nem ismertem meg az illetőt, mivel fején géz fásliból tekert turbán virított, ami egyik szemét is eltakarta, gondolom okkal. Jobb alsókarján gipszkötés nyakába kötve. Merev testtartása arra engedett következtetni, hogy hátgerinc vagy oldalborda bántalmai lehettek.
– Mi van ember, meg sem ismersz? – hangja egyszerre volt fájdalmas és szemrehányó.
– Te sem ismernéd meg magad, ha tükörbe néznél – szóltam vissza felismerve a bántalmazottat. – Mi van veled? Beleestél egy kőtörőgépbe?
Orra enyhén vérzett és eszembe jutott egy pornográf mondás, miszerint ez az ember szereti „véres orrát törülgetni gipszes kézzel.”
– Á, dehogy, csak ez az átkozott forradalom! – tényleg törölgetni kezdte a véres orrát gipszes kézzel.
– A forradalom áldozata vagy?
– Valami olyasmi. Ha tudnád menyire rettenetes! Már legalább háromszor vertek meg. De már nem is emlékszem pontosan. Kérlek, kísérjél egy darabon, mert te jakobinus vagy hátha most megúszom verés nélkül.
Nem sajnáltam meg, de jóindulatból mellé álltam.
– Gyere velem – mondtam bátorítóan.
Miközben egymás mellett haladtunk eltűnődtem, hogy miért nem érzek sajnálatot? Vajon ennyire elérzékteleníti az embert pár napos háború. De hiszen jóformán vért sem láttam. Két-három megvert milicistát, két fenéken rugdalt tanácsi alkalmazottat. Nagyjából ennyit, ha nem számítom az egy felgyújtott kocsi és négy lakásberendezés elégetését, amit szorgos cigány kezeknek nem sikerült megmenteniük. Nem maradt más hátra, mint az újdonsült pártfogoltam múltbéli státuszát megvizsgálni.
Bizony nem alaptalanul. Halvány emlékek, mint légbuborékok a megmozgatott vízből kezdtek felszínre bukkanni. Nagyon jó barátom volt és a háttéri dolgok ismerője, aki a következőképpen figyelmeztetett:
– Vigyázz mit beszélsz előtte, mert csiripel! De ez nem minden. Azt híresztelik az áldozatok, hogy a milícia verőlegénye. Símaszkosan veri a csövekhez bilincselt embereket.
– Akkor meg honnan ismerik fel?
– A vastagtalpú katona bakancsáról, amit Németországból kapott a testvérétől. Olyan lábbeli nincs több a városban csak neki, azért olyan büszke rá.
Óvatosan a lábára sandítottam, ott volt, lábán volt a bakancs és valóban mestermű, igényes német munka. Elkapta tekintetemet és nem titkolt semmit előlem.
– Te is hallottad?
– Már régen hallottam.
– Ezek szerint akár ki is hirdethettem volna. Ha így tudom, mellőzöm munka közben.
– Olyan titok nincs, amely ki ne derülne – nyugtattam meg.
– Tudod mi bánt a legjobban? – kérdezte keserűen. – Azért sok emberen segítettem. Mert ütni többféle képen lehet – magyarázta nagy szakértelemmel – A milicisták megbi-lincselték az ürgét, azután elvonultak cigarettázni, inni, beszélgetni. Egyedül maradtam a bűnözővel. Adjál neki, mondták bíztatóan. Azt tehettem volna vele, amit akarok. Az ember nem lehet olyan kegyetlen. Nekem lelkem van barátom! Ha úgy láttam, hogy az illető megérdemli, csökkentettem az ütés erejét. Igyekeztem ne veszélyeztetni létfontosságú szerveket. Odáig is elmentem, hogy a falat csapkodtam néha a gumibottal, hadd döngjön. Megváltoztatott hangon rámordultam a megbilincseltre, „jajgass ember hangosan!” . Az most már el van felejtve, senki a világon nem értékeli. Inkább ahány csoporttal találkozom, annyiszor vernek meg! Hát méltányos ez, mondd meg barátom?
Furcsának találtam, hogy pontosan ő beszél méltányosságról.
Elengedtem a fülem mellett és megkérdeztem:
– Egyáltalán mit kerestél te közöttük?
– Mégis mit gondolsz mit? Mert én sem vagyok elsőáldozós kisfiú. Na ne gondolj valami nagy dologra, nem rablás, nem gyilkosság, aprócska törvényellenes dolgok. Toltam az ők szekerüket, hogy az enyém is haladjon előre. Persze egy kis pénz is jött havonta.
– Nem bántott a lelkiismeret, hogy elárulod az embereket és vered őket?
– Most figyelj jól arra, amit mondok neked! Emlékszer Mercemurcra?
– Már hogyne emlékeznék, egy részlegen dolgoztunk. Nem olyan rég agyonütöttétek a milícián. Addig vertétek, míg leszakadt a mája.
– Verték! Én nem ütöttem agyon senkit! Nem érted meg, hogy bennem egy finom lélek lakozik. Én kíméletesen vertem az embereket, de a milicistákban nem volt emberi érzelem. Ezért gondolom, hogy én sokak életét vagy egészségét megmentettem.
Tanácstalanul hallgattam, kétségtelenül volt abban valami logika, amit mondott. Mert ő csak kegyetlen volt, besúgó, de nem gyilkos. A kettő nem ugyanaz akkor sem, ha testvérek egymással. Meg ne verjen a Jóisten és embertársaim el ne ítéljenek, amiért annak dacára, hogy nyomorúságát láttam elválláskor nagy megelégedés töltötte el lelkemet.
Sebők Mihály
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
