A forradalom a nyugatnémet élclapok karikatúráin

A forradalom a nyugatnémet élclapok karikatúráin

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményei élénk visszhangot keltettek a nemzetközi sajtóban, így természetesen a vicclapok reakciója sem maradt el. Ez utóbbiak egyrészt a modern szatíra bevett eszköztárával (karikatúrák, gúnyos karcolatok, stb.) kritizálták a szovjet vezetést, Kádár Jánost, valamint a nemzetközi segítség elmaradásáért a Nyugatot, másrészt viszont nem kifejezetten nevettető szándékú műalkotásokat is közöltek, amelyekkel a szabadságharcosokkal való szimpátiájukat kívánták kifejezni.

Fülöp Márton: Az 1956-os forradalom a nyugatnémet szatirikus lapokban című tanulmánya az Archívnet internetes folyóirat 16. évfolyamának 6. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható. 

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményei élénk visszhangot keltettek a nemzetközi sajtóban, így természetesen a vicclapok reakciója sem maradt el. Ez utóbbiak egyrészt a modern szatíra bevett eszköztárával (karikatúrák, gúnyos karcolatok, stb.) kritizálták a szovjet vezetést, Kádár Jánost, valamint a nemzetközi segítség elmaradásáért a Nyugatot, másrészt viszont nem kifejezetten nevettető szándékú műalkotásokat is közöltek, amelyekkel a szabadságharcosokkal való szimpátiájukat kívánták kifejezni.

Az írás három, a vasfüggönyön túli német nyelvű szatirikus folyóirat – a svájci Nebelspalter, az NSZK-s Simplicissimus, valamint a Nyugat-Berlinben megjelenő, de a keletnémet lakosság számára íródott, az NDK-ba rendszeresen becsempészett Tarantel – magyarországi történésekre reflektáló grafikáit mutatja be.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eseményei nagy visszhangot kaptak a nemzetközi sajtóban. A nyugatnémet újságok a híráramlás nehézkessége miatt eleinte nehezen tudták értelmezni az eseményeket, így igyekeztek tárgyilagosan tudósítani a helyzetről.

Miután azonban híre ment a Varsói Szerződés haderejének főparancsnoka, Konyev marsall által vezetett szovjet hadsereg közbelépésének, a cikkekben érezhetővé vált a demokratikus szabadságjogok érvényesítéséért való kiállás brutális megtorlásán való felháborodás, a szolidaritás a magyar néppel, illetve a sajnálkozás a Nyugat cselekvésképtelensége miatt. A vicclapok reakciója sem maradhatott el. Egyrészt a modern szatíra bevett eszköztárával (karikatúrák, gúnyos karcolatok, stb.) kritizálták a szovjet vezetést, Kádár Jánost, valamint a Nyugatot (a lapok munkatársainak szemében a segélyszállítmányok küldése és a menekültek befogadása nem bizonyult elegendő segítségnek), másrészt viszont nem kifejezetten nevettető szándékú műalkotások is megtalálhatóak bennük (grafikák, illetve a Simplicissimusban még egy siratóvers is), amelyekkel a szabadságharcosokkal való szimpátiájukat kívánták kifejezni.

Hármójuk közül az 1956-ban Franz Mächler szerkesztésében megjelenő Nebelspalterben található a témával kapcsolatos legtöbb cikk és grafika. Az 1875-ben alapított zürichi újság a világ legrégebbi vicclapja. A 20. század elejéig – az első főszerkesztő, Jean Nötzli haláláig – harciasan antiklerikális, hazafias, a svájci konzervatív polgársággal szembenálló politikai vicclapként működött, ezután mintegy két évtizedig meggyengült ez a politikai jelleg, de miután 1927-ben Carl Böckli átvette a lap szerkesztését, újra megerősödött.

A Nebelspalter harcot hirdetett a nemzetiszocializmus ellen, ezzel párhuzamosan a sztálini Szovjetuniót is egyre élesebb kritikával illette, s a hidegháború idejére már egyértelműen az antikommunizmus lett a fő irányvonala. Többek között ennek is köszönhető, hogy az újság nagyfokú érzékenységet tanúsított a magyar forradalommal szemben. Az antikommunista beállítottság egyébként a svájci nemzeti identitás egyik alapvető jegye volt ekkoriban, ami bizonyos fokú szégyenérzettel is párosult a svájci állam második világháborús viselkedése, elsősorban a zsidóságnak egyáltalán nem kedvező menekültpolitikája miatt.

Hírdetés

Az Olaf Iversen által szerkesztett, 1954 és 1967 között megjelenő müncheni Simplicissimus nem ért el olyan átütő sikert, mint a századforduló idején alapított névelődje. Nagyfokú szociális elköteleződés, erőteljes társadalomkritika és vaskos politikai viccek jellemezték. A szovjet érdekszféra országaiban észlelt visszásságokat ugyanolyan nagy hévvel támadta, mint például Konrad Adenauer kancellárt és az NSZK politikáját, amiért pénzbírságra is ítélték.

A Tarantelt 1950-től 1962-ig adta ki az Egyesült Államok pénzügyi támogatásával a korábban a keletnémet hatóságok által meghurcolt, majd NKVD-fogolytáborba zárt Heinz Wenzel (álnevén Heinrich Bär). A havonta kiadott újságot Wenzel kommunistaellenes hecclapnak szánta, fel akarván nyitni a keletnémetek szemét. Ebből adódóan a Tarantelben kizárólag a keleti blokk államainak (elsősorban az NDK és a Szovjetunió) vezetőit, illetve azok intézkedéseit kifigurázó viccek jelentek meg (ebbe a tematikába magától értetődően az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése is beletartozott), gyakran meglehetősen közönséges stílusban. Az újság 1962-ben megszűnt, mert terjesztése a berlini fal megépülése miatt az addiginál is nagyobb akadályokba ütközött.

A három újságból összegyűjtött rajzok kizárólag az 1956. október 31. és 1956. december vége közötti időintervallumot ölelik fel, ezt az időszakot viszont a teljesség igényével. A forradalom „későbbi” utórezgései tehát nem képezték kutatásom tárgyát, október 31. előtt pedig a vicclapok nem foglalkoztak a témával. Egy kivételével az összes mű november 4. utánra datálható; a Nebelspalterben október 31-én megjelent kép a keletkezési ideje mellett tematikáját tekintve is némileg kilóg a sorból: még Rajk László és társai október 6-i újratemetéséhez kapcsolódik, és nem utal a már rég elkezdődött felkelésre. Ez is jól tükrözi, hogy kezdetben mennyire átláthatatlanok voltak a magyarországi események a nyugatnémet média számára.

Az itt közölt 26 alkotás java részét karikatúrák teszik ki (21 darab). Ezeken sok esetben a keleti blokk országainak politikai vezetőit, többek között Kádár Jánost, Nyikita Hruscsovot vagy például Walter Ulbrichtot láthatjuk. Még Nagy Imrét is megtalálhatjuk egy karikatúrán a Simplicissimusban, eltörpülve a fölébe tornyosuló Kádár mellett.

E politikusok többnyire mint a szabadság és a forradalom eltiprói tűnnek fel, de emellett több ízben megjelenik a felkelést vérbe fojtó szovjet intervenció allegóriája is: a Szovjetunió – ha éppen nem az egyik kommunista politikusa személyesíti meg – ördögi teremtmény, szovjet katona (illetve a kettő ötvözete) vagy tank alakjában pusztítja el a magyarságot. A magyarokat egy halott vagy egy súlyosan sérült/haldokló ember szimbolizálja az ábrázolásokon. Az elnyomó és az elnyomott is egyértelműsítő attribútumokkal van ellátva. A magyarok esetében ilyen a Kossuth-címeres zászló, huszárviselet vagy csak egyszerűen a „Magyarország”-felirat, a szovjet fél esetében pedig a sarló-kalapács.

Szintén gyakori motívumként fordul elő a Nyugat, melynek politikusaival és átlagpolgáraival szemben meglehetősen negatív kritikákat fogalmaznak meg a karikatúrák, amiért nem nyújtottak érdemi segítséget a magyar népnek. A cilinderes Uncle Sam, a hálósipkás Deutscher Michel, az „ENSZ”-feliratot viselő alak és a többiek tétlenül szemlélik a forradalom leverését (már ha egyáltalán meghallják Magyarország segélykiáltását), a nyugati emberek nem törődnek semmivel, csak a fogyasztói cikkek felhalmozásával, és közömbösen vagy képmutatóan viselkednek a Magyarországról érkező menekültekkel szemben.

Fülöp Márton: Az 1956-os forradalom a nyugatnémet szatirikus lapokban című tanulmánya az Archívnet internetes folyóirat 16. évfolyamának 6. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható. 


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »