Amikor a katolikus egyház mai, torokszorítóan fájdalmas helyzetéről beszélünk, s annak történelmi okait kutatjuk, akkor egy sajnálatos tényt kell konstatálnunk: – Magyarországon kívül más országban nem is volt lehetséges az, ami hazánkban lejátszódott a Rákosi-, és a Kádár-féle vörös fasizmus idején. Csak a magyar katolikus egyházban volt tapasztalható az a gyors, kollaborálásra való „hajlam”, amely végül a kommunisták kezére játszotta az ezer éves katolikus intézményrendszert, a szerzetesrendekkel, a kórházakkal és iskolákkal egyetemben.
Tárgyalások nélküli jegyzőkönyv-aláírások történtek a homoszexualitással, pedofíliával, alkoholizmussal stb… megzsarolt főpapok és a kommunista kormány között, s ezek alapján adta föl a katolikus klérus az állásait, erődítményeit, s hagyta odaveszni azokat a papokat és főpapokat, akik felvették a kesztyűt és nyíltan hangot adtak a kommunista diktatúra aljas tevékenysége miatti nemtetszésüknek.
Szerzeteseket kínoztak, öltek meg a mai szocialisták szellemi elődei, papokat vetettek kínvallatás alá, s perverz, nem keresztény kihallgató-nők élvezkedtek a bebörtönzött papok kiszolgáltatottsága felett. És nem volt baj, ha a kínvallatás közben egy-egy pap meghalt.
Ez a háború a katolikus társadalom ellen már 1945-ben megkezdődött, amikor a Moszkvából visszatérő ’19-es kommunista „különítmény” és a náci táborokból visszatért, a keresztényeken bosszút állni akaró túlélők egymásra találtak, és céljaikat egyeztetve megkezdték embertelen leszámolásukat az ártatlanok ellen. Koholt vádak, hazugságok és ehhez számos hamis tanú aljassága félelmet keltett mind az egyházban, mint a katolikus polgárságban, s ez a félelem 1947-1948-ban ért a tetőfokára, amikor a vörös fasizmus gátlástalansága a kötelező hitoktatás ellen megkezdte a támadásokat, és ezer esztendős iskolarendszerünket megszüntette. A tudós paptanárokat utcára tette, s helyettük repedtsarkú, hónapok alatt „képzett” proli-lányokat, képzetlen pártkádereket ültettek katedrára. Eközben papokat, szerzeteseket tartóztattak le, mert „fegyvereket véltek találni” egyházi iskolákban, sőt egyházi iskolások által elkövetett gyilkosságokról is írt a nemrégiben megszűnt Népszabadság elődje – a Szabad Nép.
május 1-jétől a hitoktatás fakultatívvá lett, ami azt jelentette, hogy amíg 1949-ben az iskolások 95 %-a járt hittanra, 1974-ben (25 év múlva) ez a szám 7 %-ra csökkent. Tehát, amikor egyháztörténészek hadakoznak az ellen, hogy a mai helyzetet a kommunista diktatúra elnyomása és rombolása idézte elő, akkor elég volna csak ezt az egyetlen statisztikát bemutatni. Azonban sajnos van még ehhez hasonló statisztikai és egyháztörténeti adat. Az iskolák államosítása volt a második vörös fasiszta terrorcselekmény a magyar társadalom ellen.június 17-én a Szabad Nép arról számolt be, hogy a Parlamentben az iskolák államosítását megszavazták: 230 igen, 63 nem, és 69 tartózkodás mellett győzött a proletárdiktatúra. Így egymillió katolikus tanulót kényszerítettek a kommunisták ateista iskolába. 2885 általános iskola, és 301 közép és főiskola került a vörös fasiszták kezére, összesen 940.000 tanulóval. Maradt 8 középiskola… ahonnan később egyetemre vagy főiskolára alig vettek föl továbbtanulni akaró fiatalokat. 1948-ban 4500 katolikus pedagógus (papok és szerzetesnővérek) került ki az oktatásból, így elindult az a súlyos és máig tartó lavina, amely a tudást és az erkölcsi alapokat és értékrendeket maga alá temette. A képzés és a tanítás színvonala egyenes arányban csökkent. A helyzet ma sem jobb!
1948-ban már nyíltan támadták a zarándok népet is az ÁVH pribékjei, decemberben pedig a vörös fasiszták csúcsra járatták sátánista rendszerüket: letartóztatták Mindszenty József esztergomi érseket, s ezzel lefejezték azt az ellenállást, amely a prímást követő papok és püspökök körében még érezhető volt, és amelytől a Rosenfeld-féle kommunisták rettegtek. A kínvallatások után a prímást életfogytig tartó börtönre ítélték…
Szabad volt hát az út az egyház teljes eltiprásához. Tömegesen kerültek börtönbe a papok és szerzetesnők, a kommunista bíróságokon szakmányban hozták a koholt vádas perekben ítéleteiket a megfenyegetett vagy megvásárolt bírók – s ezekért a bűnökért máig nem kért bocsánatot nyilvánosan a mindenkori bíróság és ügyészség egyetlen képviselője sem!
szeptember 1-jén Grősz József kalocsai érsekkel levélben tudatta a kommunista kormány, hogy megvonja a szerzetesrendek működés engedélyét, amit a 34/1950 számú törvényerejű rendeletében a minisztertanács végrehajtott.
23 férfi szerzetesrend 2582 tagja, 40 apácarend 8956 tagja került utcára. Összesen tehát: 63 szerzetesrend 11538 tagját tették lehetetlenné, és 636 kolostort raboltak el egyetlen éjszaka alatt – természetesen központi moszkvai utasításra, hiszen ugyanez megtörtént a többi kommunista országban is… és ezzel majdnem befejeződött a főcsapások sora.
Ezt követte csaknem a rendszerváltásig a papnövendékek számának állami korlátozása, a békepapi mozgalomban résztvevők magatartása és árulása, a kollaboráns, besúgó papság rombolása tovább mérgezte a magyar katolikusság, a magyar társadalom hitbéli elkötelezettségét, erkölcsi tartását. A zsarolható főpapság emberi gyarlóságai miatt került a magyar katolikus egyház és a magyar társadalom hívő része, abba a mai drámai helyzetbe, hogy arról kell beszéljen egy megyés főpásztor, miszerint a plébániák felét be kell zárni a paphiány és a hívek megfogyatkozása miatt.
Igen, az emberi gyengeség az oka mindennek: hiszen az egyik érsek telefonon rendelte Péter Gábor titkárságától a pártközpontból a kubai szivart, a másiknak az ÁVH biztosította a fiúkat fajtalan szerelmi életéhez… és sorolhatnánk. Ilyen helyzetben pedig nincs más lehetőség, mint engedni a diktatúra szorításának és élvezni az árulásért kapott harminc ezüstöt. Jellemző, hogy az egyik érsek, aki lelökte a szakadékba a magyar katolikus egyházat, halála előtt nem imádsággal fordult Istenhez, hanem utolsó szavai ezek voltak: – „Le van szarva minden”… A rendszerváltás után e zsarolások miatt nem lehetett egyszerre rehabilitálni a kommunista világban elítélt püspököket, mert némelyikük – jegyzőkönyvben rögzített – viselt dolgai az egyházra nézve súlyos erkölcsi károkat okoztak volna. Azokat a főpapokat, akiket nem lehetett zsarolni, hosszú évekre bebörtönözték vagy kényszerlakhelyre parancsolták. Ám, sok főpap csatlakozott a kommunista kollaboránsokhoz, s élvezte az ezzel járó kényelmes létformát. Az árulók életformáját: – Brezanóczy Pál érsek, fedőneve: “Kékes Pál”. Ijjas József érsek, fedőneve: “Péter”. Bánk József érsek, fedőneve: “Professzor”. És ez csak a jéghegy csúcsa… hiszen az egyházmegyei papság körében számos besúgót ismerünk, és az esztergomi érseki székben Paskai László személyében is ízig-vérig, nem katolikus származású kollaboráns ült, aki 1989-ben egyedül maradt a békepapi mozgalom életben tartásának ötletével…
A további embertelenségeket itt már nem is részletezzük, hiszen terjedelmi okokból, lehetetlen volna minden kommunista túlkapást és bűnt felsorolni. A végeredményt világosan látjuk. Templomaink üresednek, gyermekzsivaj nem zavarja a misét, s ministránsok is alig lézengenek a legtöbb plébánián.
***
A mai drámai helyzet, létező okai…
Generációkon keresztül nem lehetett, csak meghatározott számú kispapot felvenni, a papneveldéket bezárták, s már a mai nagyszülők is ahhoz a generációhoz tatoznak, akik fiatalon megízlelték a szabadosságot, s ennek megfelelően minimum negyvenes éveikig eltávolodtak az egyháztól, a hittől. Ma, amikor visszatérnek döbbenten látják, hogy mi az, amiről ők maguk is tehetnek. Hiszen, gyermekeik nem tapasztalták meg a vasárnapi és ünnepnapi közös misehallgatást, a hittanra járás örömét… a katolikus közösség értékrendjét. Nem vitték magukkal az életbe az otthoni szeretet mellett a hit nagyszerűségét, mert nem kapták meg… Generációkat fosztott meg a kommunista fasizmus attól az értéktől, amely ezer éven keresztül irányadó és erőt biztosító támasza volt népünknek.
Azonban van más probléma is, amely az egyház mai helyzetét olyanná teszi, amilyennek siralmas állapotában látjuk. Ez, a II. vatikáni zsinat utáni laza papnevelés, a tudás igen alacsony szintre kényszerítése pont azért, hogy a paphiány leküzdése érdekében a gyengébb képességű fiataloknak is lehetősége legyen elvégezni a teológiát. Ma már egy fiatal pap nem tud latinul, ó-görögül, ó-héberül, és nem ismeri a latin liturgiát, a püspökségtől autót kap, kényelmesen él, a nagy paphiány ellenére szabadságra megy, s alig várja, hogy levegye a templomi „jelmezt”, a reverendát, hogy farmerra cserélve azt, véletlenül se lássék rajta, hogy ő Isten szolgája. Az erkölcsi probléma, hogy máig van olyan hivatalban lévő főpap, aki a kollaborálásával az egyház helyzetét rombolta, papjait beárulta, lehetetlenné tette. Az ilyen főpapoknak és papoknak le kellene mondaniuk nyilvános bocsánatkérés mellett, hogy ezzel, mint erkölcsi útmutatással részben vagy egészben jóvátegyék egyházromboló tevékenységüket. Akik ma ilyen múlttal hivatalban vannak, kevesebbet érnek, mint az a volt szerzetes professzor, aki elment egykori kolostorába és ott kért bocsánatot besúgó tevékenysége miatt.
Az egyházi iskolák némelyike sajnos csak nevében hordozza a katolikus jelzőt. A tanári kar, a maga olykor kicsapongó stílusában jópofáskodik, így akarva szimpátiát kicsikarni a gyermekekből ahelyett, hogy a kellő szigort és a vallásos nevelést erőltetnék a gyermekre. Nincs megfelelő ellenőrzés e téren, de ha lenne, és az rendtartás béli problémát fedezne föl, akkor sem volna kivel pótolni a szaktanárt… Sok lett az egyházi iskola, de kevés az odaillő, vallását gyakorló pedagógus. Ezen iskolák némelyike az újgazdagok és a sznobok oktatási intézményévé vált, s egyre kevesebb a lelkiség és az igazi keresztényi elkötelezettség e tanintézetekben. Ma ott tartunk, hogy az iskolán kívül szervezett egynapos éves diák lelkigyakorlat ára legjobb esetben is 5000.- Ft. A gyermekek érzik, mi kéne, hogy legyen, s ehelyett, mi van az iskolában. (A mai oktatási intézmények között még így is az egyházi iskolák adnak lényegesen nagyobb lelki és tudásbéli többletet a gyermekeknek. Az állami tanintézetekben dívik a sznobság, az újgazdag allürök tömkelege… s ennek, ésszerű központi szabályozása híján, sajnos egyre több diák-áldozata van…)
Templomaink üresek, papjaink elfogynak… – s mi mit tehetünk?
Rengeteget! Természetesnek kellene megélnünk a hitet. Nem kellene szégyellnünk keresztet vetni akár a villamoson is, amikor harangoznak, vagy ha templom előtt megy el a jármű. Minden vallás őrzi és viseli egyháza jelképeit… nálunk, katolikusoknál ez nincs így. Sőt, már a ferences csuháról is elkopott a Rózsafüzér, s kevesen tűznek ki egy kicsiny keresztet a hajtókájukra. Keresztény értékeket féltünk, amikor a migránsokról beszélünk, de saját keresztény értékeinket titkoljuk, takargatjuk, mintha szégyen volna természetesként megvallani a hitet. Vigyük el gyermekeinket a templomba, legyen számukra az élethez tartozó esemény. Isten jelentsen biztonságot… Legyenek példaképek az életünkben. Ne jámbor történetekkel traktáljuk gyermekeinket, hanem üljünk le velük beszélgetni Istenről, Jézusról, Máriáról, a szentekről és egyházunk nagyjairól, s ne ott kezdjük a beszélgetést, hogy „ha rossz vagy majd jön a pokol meg a megtorlás”… (Ahogy ezt manapság a hitoktatók egy része elég ostobán előadja.) Ha eddig nem is járunk templomba, kezdjük el, mert rohan az élet, és már eddig is sokat mulasztottunk. Mert nem csak a papon, vagy csak a híveken múlik az, hogy megtelik-e a templom, s lesz-e elegendő papunk… A közösségen múlik. Papon és hívőn egyaránt és egyszerre. Azon, hogy milyen természetességgel vagyunk (vagy nem vagyunk) keresztények. Hogy önmutogatás nélkül, a mindennapi életben tudunk-e őszinte szeretettel lenni mindenki(!) iránt… Tudjuk-e hitünk mások felé történő kisugárzását irányítani és alkalmazni? S ha elfelejtettük is a Miatyánkot, legalább egyszer-egyszer kérjük magunkban Istent – saját szavainkkal –, hogy adja vissza, amit önhibánkból vagy eleink hibájából elvesztettünk… – a hitet. És, ha őszintén kérjük, megkapjuk! Nincs a keresztény életmódban semmi különleges, vagy misztikus. A szeretet Isten alkotta művészete az bennünk, amely magunkban is nyugalmat teremt és mások felé is nyugalmat, szeretetet sugároz. Élni kell vele…
Mert tudnunk kell: – Csak akkor maradunk meg, ha ismét megtaláljuk az Istenhez vezető utat. Önmagunkban! A többiben már Ő segít… Ha nem keressük ezt az Istenhez vezető utat, úgy bármit teszünk, érték és siker nélküli lesz minden próbálkozásunk. Egyénként és nemzetként egyaránt!
Sorozatomat itt befejezem, noha folytatni sem volna nehéz. Célom az volt, hogy Veres András püspök úr sötét jövőképének okairól, az egyház helyzetéről, a károkozókról és a teendőkről írjak. Hiszen a hivatalos egyház – kevés őszinte papunk kivételével – csak egy rózsaszín képet mutat, amely makulátlanként mutatja be az intézményrendszert, felmenti a múlt gyilkosait, s megmagyarázza a bűnöket, az árulásokat, az istentagadást. A képmutatásról azonban maga Jézus is véleményt mondott… Őszintén nézzünk tehát szembe a múlttal, s Isten segítségével alakítsuk a jövőt úgy, hogy hitünk megerősödvén és hazánk iránti elkötelezettségünk és felelősségünk által, nemzetünk büszkén vallhassa magát ismét Mária országa nemzetének… Magyarnak és katolikusnak! Magyarnak és kereszténynek!
Mert vagy így lesz, vagy sehogy sem lesz…
Stoffán György
The post A főpapok árulása – Máig titkolt kommunista bűnök III. befejező rész appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
