A Nagy Háború volt a történelem első igazán mediatizált konfliktusa. Újságcikkek és háborús felvételek ezrei jutottak el az olvasókhoz, a frontzónákban felállított felvevők pedig a filmhíradók és a mozik számára rögzítettek hosszú mozgóképeket a harcokról. A hatás leírhatatlan volt, és a látvány nemcsak a filmkészítés technikáinak fejlődésére hatott, de befolyásolta a befogadás kultúráját is.
A háború inspirációvá és hivatkozási alappá vált, összességében pedig – a lövészárkokból lassanként testközelségig juttatott borzalmaknak köszönhetően – az első nagy világégés örökre megváltoztatta a filmipart. Voltak alkotók, akik egyenesen a háború traumatikus élményeinek hatására váltak filmrendezővé. „Mi vágtuk, mi illesztettük össze, mi választottuk ki, mit lehet megmutatni. Szörnyű jeleneteket láttam: katonákat, akiket kizsigereltek, kettévágtak, lefejeztek. Ez a sokk ébreszett rá, hogy filmkészítő legyek” – fogalmazott az avantgárd filmművészet egyik úttörője – a háborúban a francia filmszolgálathoz beosztott – Marcel L’Herbier.
A világháború következtében a győztes és a vesztes államokban is megváltoztak a filmkészítés feltételei – jellemzően inkább az utóbbiak javára. A korábban domináns két nagy francia filmvállalat – a Gaumont, és ennek alapítása után egy évvel később, 1896-ban gründolt Pathé – esetében az első világháború kétségtelen cezúrát jelentett, a harcok elültével a lényegében „kisipari” cégekre alapozott francia filmgyártásban a két nagy gigász befolyása jelentősen csökkent. A németellenes – elsősorban amerikai – propagandafilmek ellensúlyozására 1917-ben létrehozott Universum Film AC (rövidítve: UFA) viszont a legnagyobb és a legfejlettebb technikával dolgozó stúdió lett Európában a háború után; megalapozva a német filmművészet későbbi sikereit. A legnagyobb győztes a mozik terén, a francia filmek piacára benyomuló Hollywood lett, az amerikai stúdiók meghatározó szerepe pedig napjainkig töretlen.
Az első filmen rögzített háború még nem a Nagy Háború, hanem az 1899–1902-es angol–búr konfliktus volt. Ugyanakkor az állami propaganda a filmeknek – a szórakoztatáson túl – a tömegek meggyőzésében játszott meghatározó szerepét az első világháború alatt ismerte fel és járatta először csúcsra. Ettől fogva a fronthelyszínekre kalauzoló felvételek a filmhíradók elmaradhatatlan kellékei lettek, ilyeneket pedig levetítettek a „rendes mozifilmek” előtt is – rendszerint „kiegészítő műsorok” formájában; de előfordult, hogy fikciós filmekben is használtak fel egykorú mozgóképes riportokat. Kihasználva a viharos gyorsasággal népszerűvé vált mozik sikerét, a feliratozott mozgóképek – az olcsó tömegsajtó mellett – a hangosfilmek elterjedéséig a tömegtájékoztatás leghatékonyabb formáját jelentették.
Bár a technika egyre-másra korszerűsödött és fejlődött, a filmnek a társadalmak múltról alkotott emlékezetbefolyásoló – ezt őrző vagy alakító – szerepe a Lumière fivérek találmánya óta töretlen maradt. Az első világháborús szörnyűségekről forgatott archív képkockák alapját jelentik minden későbbi történelmi filmnek: a Valóság készítette filmszalagok már minden jelenetet rögzítettek, amit háborús filmekben azóta is elmaradhatlanul ábrázolnak. A filmnek köszönhetően nemcsak a Nagy Háború, de a század más eseményei is a nézőt az utólagos szemtanú szerepköréből a történésekkel jelen idejű szemlélődővé teszik. Így lehet, hogy száz éve már, hogy az első világháború eseményei ott peregnek a szemünk előtt: a bajonettel szíven szúrt katona haláltusája, a becsapódó gránát nyomában keletkező óriástölcsér, a napokig tartó tüzérségi előkészítéstől kiüresedett holdbéli tájak, a pergőtűztől idegsokkot kapott baka rángatózó tikkjei, vagy a műlábbal – a kamera előtt – őszintétlen mosollyal járni tanuló bicebóca hadfik megindító erőfeszítései.
Az első világháború tehát lényegében kamera előtt zajlott háború volt. Idővel persze maga az első világháború is mozifilmtéma lett. Már a háború alatt jelentek meg szórakoztatónak szánt filmek, és volt, hogy ezekhez egyes jeleneteket eredeti helyszíneken vettek fel. A száz éve lezajlott kataklizma mára szép karriert futott be a filmvásznon, aránya ugyanakkor a második világégéshez képest jóval alulreprezentáltabb. Évek óta hazai és külföldi oldalakon is a legkülönfélébb szempontokat érvényesítő válogatásokkal rukkolnak elő a legjobbnak tekintett első világháborús filmekről. Csak néhány mára klasszikusnak tekintett alkotás ezek közül: Nyugaton a helyzet változatlan (1930), Redl ezredes (1984), A nagy háború (1959), Szent György lelövi a sárkányt (2009), Negyvennégy (1957), Conan kapitány (1996), Az út vége: Çanakkale (2013), A nagy ábránd (1937), Toprini nász (1939), A dicsőség ösvényei (1957), A vörös báró (2008), Fegyverszünet karácsonyra (2005), Švejk, a derék katona (1957), A merénylet – Szarajevó 1914 (2014), Szürke senkik (2016), Bakaruhában (1957). Több mint kilencven év telt el a sorozat legkorábban készült igazi klasszikusa, Milestone háborús drámája, a Nyugaton a helyzet változatlanja és a 2016-ban sikert aratott magyar film, a Szürke senkik készítése között.
Ez az eltelt közel kilenc évtized számos lehetőséget kínál arra, hogy filmek segítségével (is) vizsgáljuk, hogy állunk ma a Nagy Háború örökségével. Az érdeklődők válaszokat kaphatnak arra, miként mutatta be a háborút az egykor harcoló felek filmipara; mikor, mit tartottak belőle fontosnak megmutatni; az eltelt idő milyen reflexiókat szült; mennyire tükrözi a film az adott társadalom emlékezetét; alakította-e – és ha igen, milyen irányban – az adott film a korszak múltképét; mit állít a film és mit tud ma a történettudomány az adott kérdésről; mire helyeződött az alkotásokban a hangsúly; az eltelt idővel milyen azonosságok/különbségek jelentek meg az ábrázolás szempontjai, a konzekvenziák, vagy akár a filmnyelv területén. Számos olyan kérdés, amely az egyes alkotások apropóján lehetővé teszi, hogy általános vonásokat is megragadjunk és a háború közös traumatikus tapasztalatán keresztül akár az értéktelített emberi gondolkodás változásainak megértéséhez is közelebb jussunk.
A magyar játékfilmgyártás nem sokkal ez első világháború kitörése előtt született meg, a háború alatt pedig sorra gyártották a többnyire propagandisztikus háborús drámákat, szatírákat, paródiákat és moziszkeccseket. Sajnálatos, hogy a világháború alatt készült magyar filmek több mint 90%-a elveszett. A Horthy-korszakban született utolsó világháborús film a Sarajevo című szerelmi dráma volt, 1940-ből; a második nagy világégés ugyanakkor elmosta az első emlékét, és sokáig nem készült új film a Nagy Háborúról. 2016-ban hát méltán örülhettünk, hogy bemutatták Kovács István első világháborús hiánypótló filmdrámáját, a Szürke senkiket. Végre a centenárium időszakában is született egy olyan televíziós játékfilm, amely – fikciós történetbe ágyazva ugyan – nemcsak szórakoztat, de a drámaiságot sem megspórolva húsbavágó kérdéseket vetett fel.
A filmben kiváló karakterek „hozzák” az egyes figurákat; azt az öt monarchiás katonát, akiket egy öngyilkos küldetés feladatával bíztak meg: meg kell semmisíteniük egy olasz postagalamb-állomást. És adódik itt szimbólumból mindjárt egy rakás, amik az első világháború ellentmondásosságára mutatnak rá. A háború, bár modern haditechnikával vívták, mégsem nélkülözhette az állatok jelenlétét, hisz tudjuk, lovak százezrei pusztultak el a harcokban, a vöröskeresztnél kutyákat alkalmaztak, időzített fényképezőgépeket galambokra szerelve készítettek felvételeket az ellenséges állásokról, gáztámadások elkerülésére pedig apró madarak vészjelzésére is építettek. A filmben egy, az ellenség híreit „adó-vevő”, postagalamb-állomást kell megsemmisíteni, ráadásul – ez a feladat majd arra a szegedi sorkatonára hárul, aki családi örökségként civilben maga is galambász, és utolsóként megmaradt – allegorikusan, Noé nevű – galambját egyszerűn kalitkájában hordozza magával még itt is. Olyan ez, mintha feladataként – a háború könyörtelen követelménye volna, hogy végül önmaga utolsó emberi vonásait számolja fel, az egyetlent, ami még a régi életére, foglalkozására, otthonára, a frontról egyre homályosabbnak tetsző civilizáció(já)ra emlékezteti.
Időben és térben valahol az olasz földön járunk, a háború végnapjaiban, a front mögött, de a pontos idő és tér esetleges, jelentősége nincs. Ugyanúgy játszódhatna a film akár Galíciában is, mint annyi minden ebben az egy órában, ez is képletes, a háború általános vonásainak felvillantására szolgál. Az egymás mellé sodródott katonák a Trill Zsolt személyében kitűnően megformált őrmester irányítása alatt állnak. Származásuk tükrözi a Monarchia soknemzetiségű jellegét: románok, osztrákok és magyarok. A néző a kiváló snitteknek köszönhetően a sűrű erdőségeken keresztül szinte velük bandukol, lapul meg, sóhajt fel. A történetben a végére lesz minden, ami kell: konfliktus és bajtársiasság, árulás és hűség, nevetés és halál, hiba és cselszövés – de ez a tabló mégsem lesz túlságosan sűrű, sőt: ellenkezőleg, a végére inkább rövidebbnek hat a film, mint szeretnénk.
Külön öröm, hogy az alkotás épített az utóbbi években megszaporodva közölt első világháborús emlékiratokra is. A film egyik legerősebb képe, elhunyt gyermeke koponyáját a tarisznyájában magával hurcoló osztrák katona erőfeszítése, hogy gyermeke fejét hazavigye ugyanis egyáltalán nem fikció. A Nagy Háború könyvek szintén 2016-ban kiadott kötete (a Somogy megyéből származó Kovács György egészen rendhagyó harctéri naplója (Mesék a Nagy Háborúból. Kovács György harctéri naplója. Budapest, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, 2016.) pontosan leírja ezt a „jelenséget”, amikor a fiaival frontra került bajtárs elhunyt gyermekeinek fejét levágva, arról a húst lefőzve igyekezett „őket” legalább ilyen módon hazajuttatni a családi kriptába. Ez is persze egy újabb erős kép: emberség az embertelenségben, vagy ennek mintegy abszurd fonákjaként: brutális gesztus a rossz közepette egy jó ügy érdekében. Mindez végig hétköznapi emberekkel, a film legnagyobb ereje éppen az, hogy mindvégig tartózkodik a hőskultusz-teremtéstől.
Noé a film végén meghal: az ellenséges talján tiszt kitöri a nyakát. Sorstragédia ez a javából egy madáron keresztül is, nincs megtisztulás, nincs újrakezdés, csak törések vannak. Igazából és persze átvitt értelemben is. A vízözön utáni világot mindenesetre nem Noé fogja benépesíteni, a túlélők feledata, hogy ezt nekik, a háborút megjárt „régieknek” kell. Az idő pedig eljött, a háború véget ért. Erről – a Monarchia kapitulálásáról – az egyik „olasz” postagalamb lábán hordozott üzenetből értesülünk.
Persze – tehetjük fel a kérdést – vajon így van-e? Lehet-e? Véget ér(het)-e egy háború pusztán a harcok befejeződésével? Ez a törékeny, mondhatni galamblelkű fiú olyan metamorfózisokon esett át, ami roppant nehézkessé teszi majd a háborúról a civil életbe tartó visszailleszkedést. Némi reményt sugall, hogy a galambokat végül nem pusztítja el, hanem szélnek ereszti. De ezzel a – szintén jelzésértékű – gesztussal még nem ért véget a háború – benne sem.
Aztán így, mindennek a végén, újra elindul a filmben többször hallható sejtelmes, nyomasztó „suhogás”, és elénk tárul a fák tetejét karcolgató felülnézeti perspektíva. Ha ez a hang tényleg a sietve hazatartó madarakat takarja, akkor különösen sajnálhatjuk, hogy mi tudjuk, amit ez a földön rekedt kisírt szemű baka még nem: a béke szétrajzó galambjai, repültek akármilyen sebesen is, nem jutottak messzire.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
