Van egy különös pillanat a férfi életében, amikor a társadalom valahogy tudomására hozza, hogy most már ideje lenne komolyan vennie magát.
Gyerekként még teljesen természetes, hogy kardot faragunk egy botból, erődöt építünk, focizunk, versenyzünk, világokat találunk ki, szétszedünk dolgokat pusztán azért, hogy megtudjuk, mi van bennük.
Aztán felnövünk.
Dolgozunk. Számlákat fizetünk. Családunk lesz. Hiteleink, kötelességeink, határidőink.
És valahol menet közben megjelenik a kérdés:
Nem vagy te már egy kicsit öreg ehhez?
Nos…
Remélem, nem.
Legalábbis nem feltétlenül.
A gyerek számára a játék az élet egyik természetes formája. Játék közben próbálgatja önmagát és a világot. Versenyez, együttműködik, épít, veszít, győz, fantáziál.
Aztán történik valami furcsa.
Felnőttként ugyanezeket csináljuk – csak sokkal drágább felszereléssel.
A kisfiú műanyag autóval játszik.
A nagyfiú vesz egy harmincéves autót, amelyre a vételár kétszeresét költi, hogy végre rendesen működjön.
És amikor valaki megkérdezi, hogy mégis mi értelme ennek, mély meggyőződéssel válaszolja:
– Ez hobbi.
Így már természetesen teljesen más.
Nézz körül.
Valaki focizik.
Valaki horgászik.
Valaki motorozik.
Valaki terepasztalt épít.
Más társasjátékozik, szerepjátékozik vagy esténként egy virtuális csatatéren rohangál a barátaival.
Van, aki íjászkodik.
Van, aki makettet ragaszt.
Van, aki túrázik.
Van, aki sakkozik.
Van, aki egy egész hétvégét boldogan eltölt azzal, hogy olyan dolgot barkácsol, amelyet készen valószínűleg olcsóbban megvehetett volna.
És persze vannak azok a férfiak, akik azt állítják, hogy ők már nem játszanak.
Ők általában autókat, horgászfelszereléseket, szerszámokat vagy elektronikai kütyüket nézegetnek az interneten.
Talán az egyik legfontosabb dolog:
egy időre megszűnik a teljesítménykényszer.
Persze a játékban is akarunk nyerni.
Nagyon is.
Egy negyvenöt éves, egyébként békés családapa meglepően komolyan tudja venni, hogy a labda áthaladt-e azon a képzeletbeli vonalon, amelyet két pulóver között kapunak neveztek ki.
De mégis más.
Nem a fizetésünkért csináljuk.
Nem az előléptetésért.
Nem azért, hogy eltartsunk valakit.
Nem azért, mert muszáj.
Hanem azért, mert jó.
És ez a mondat felnőtt férfiként meglepően ritkán hangzik el.
Sok férfi nehezen ül le egy másik férfival azzal, hogy:
– Laci, ma este szeretnék veled két órán keresztül az érzéseimről beszélni.
Viszont azt könnyen mondja:
– Jössz pecázni?
És aztán ott ülnek a vízparton.
Először szó esik a botról.
Aztán az autóról.
Aztán arról az idiótáról a munkahelyen.
Aztán a gyerekről.
Aztán egyszer csak, valahol két kapás között:
– Amúgy mostanában elég szarul vagyok.
És a másik azt mondja:
– Tudom.
Majd ülnek tovább.
A játék, a hobbi, a közös tevékenység sok férfinak kapcsolati tér.
Nem feltétlenül egymással szemben ülünk.
Egymás mellett állunk.
És közben valahogy mégis közelebb kerülünk egymáshoz.
A férfiélet jelentős része felelősség.
A munkában teljesíteni kell.
Otthon el kell intézni dolgokat.
Valakinek szüksége van ránk.
Döntéseket kell hozni.
Pénzt kell keresni.
Meg kell oldani.
Éppen ezért van valami felszabadító abban, amikor néhány órára a világ legfontosabb problémája az lesz, hogy vajon sikerül-e kifogni azt a rohadt pontyot.
Vagy legyőzni a sárkányt.
Vagy feljutni a hegyre.
Vagy végre beindítani azt az átkozott motort.
A világ közben megy tovább.
És csodák csodájára nélküled is elboldogul néhány órát.
Nem szeretném romantizálni.
A játékból is lehet függőség.
Ha valaki minden szabad percét egy képernyő előtt tölti, miközben elhanyagolja a családját, a munkáját, az egészségét és saját életét, akkor már nem a játék szolgálja őt.
Ő szolgálja a játékot.
De abból, hogy valamit túlzásba lehet vinni, nem következik, hogy maga a dolog rossz.
A munka is lehet függőség.
A sport is.
Még a kötelességtudat is.
Nem a játékot kell kidobnunk az életünkből.
Meg kell tanulnunk jól játszani.
Mert valahol bennünk maradt az a kölyök, aki meglátott egy erdőt, és nem fákat látott benne.
Hanem egy helyet, ahol történhet valami.
Aki egy botot felemelt a földről, és az abban a pillanatban már nem bot volt.
Hanem kard.
Aki egy domb tetejére nem azért mászott fel, mert ott bármi hasznos dolga lett volna.
Hanem mert ott volt a domb.
Szerintem ezt a fiút nem kell megölni ahhoz, hogy férfivá váljunk.
Inkább vigyük magunkkal.
Tanítsuk meg felelősséget vállalni. Dolgozni. Szeretni. Helytállni. Másokról gondoskodni.
De időnként engedjük ki játszani is.
Mert egy férfi lehet egyszerre férj, apa, dolgozó ember, felelős felnőtt…
és az a fickó, aki ötvenévesen meglát egy tökéletesen lapos követ a vízparton, felveszi, mérlegeli a tenyerében, majd azt gondolja:
Na, ez legalább hatszor pattan.
És már dobja is.
Szerencsére.
Mert nemcsak túlélni szeretnénk az életünket.
Élvezni is szeretnénk.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
