A természet hatalmas erőt képes kifejteni, és nincs ember, aki megállíthatná. Így volt ez a régmúltban is, és a hírekből láthatjuk, adott esetben ma sincs másképp. Amikor a Vezúv Krisztus után 79-ben kitört, a veszedelmet későn észlelő lakosság számára nem volt menekvés. Sok százan, ezernél is többen haltak meg akkor.
A Pompeji pusztulása (1876) című nagyívű, hatalmas festményén Molnár József a fejvesztve menekülő embertömegből kiemelt és előtérbe helyezett alakokkal mutatja be a katasztrófát. Emberek és állatok kétségbeesetten próbálnak szabadulni a kilátástalan helyzetből. A kép középpontjában egy fehér ló látható: elakadt, talán a lábát törte, hiába veri ostorral a gazdája a szerencsétlen állatot, nem tud továbbmenni. A rémült arcok, a kigúvadt szemek hatásosan érzékeltetik a megbolydult város lakóinak végzetét. A háttérben a kráterből kiáramló, gomolygó füst feketére festi az égboltot. Balra egy fiatalasszony menekíteni próbálja családját a tragédia elől. A tizenkét négyzetméteres történeti zsánerképen Molnár életnagyságban festette meg a szereplőket. A háromszög formát követő kompozíció remekül sikerült, kerek egész; jól áttekinthető műalkotás született a festő keze nyomán. Ezt a fő művének számító, rendkívüli, monumentális festményt 1878 óta nem állították ki.
Molnár József neve talán nem cseng olyan ismerősen, mint például Székely Bertalané, Madarász Viktoré vagy Benczúr Gyuláé. Pedig nagyon is érdemes megismerni és értékelni a művészetét, hiszen korának, az 1800-as évek közepének sokoldalú, rendkívül sikeres alkotója volt. Sőt, ő a magyar történelmi festészet kezdeményezője. A Dezső vitéz önfeláldozása Károly Róbertért című drámai kompozíciója 1855-ben készült, amikor Madarász Viktor és Székely Bertalan még csak tanulmányokat folytatott.
A festmény Károly Róbert király 1330-as havasalföldi hadjáratának egy epizódját örökíti meg: Hédervári Dezső magára öltötte a király sisakját és fegyverzetét, önként vállalva uralkodója helyett a halált. A király éppenhogy meg tudott menekülni néhány hű emberének védelme alatt. A festmény most itt látható, a Nemzeti Galéria kamarakiállításán. Molnár József a nemzeti romantika korát megelőzve, Markó Károly nyomdokain járva, a biedermeier nagy mestereihez, Barabás Miklóshoz, Borsos Józsefhez hasonlóan a korszak egyik legkiválóbb és legsokoldalúbb művésze volt.
Hosszú élete során szinte minden műfajban otthonosan mozgott. Már fiatal korától kezdve remek portrékat festett, jó ideig ebből tartotta fenn magát. Tanult Budapesten, Bécsben, Münchenben, Velencében, megfordult Európa legszínvonalasabb művészeti központjaiban, alkotott Itáliában, ismerte a párizsi és a brüsszeli múzeumokat. München a második otthonává vált. Külföldi útjain gyakran találkozott új témákkal, amelyeket rögtön meg is festett.
A Nemzeti Galéria kamarakiállításán, a falon elhelyezett magyarázó szövegek között ezt olvashatjuk munkásságáról: „Hatalmas életműve nem sorolható be tisztán a romantika vagy a biedermeier stiláris kategóriájába, mivel egyetlen műfajnál sem állapodott meg. Ez a sokszínűség – amellyel Molnár József kiemelkedik a 19. századi magyar festészet történetéből – áll kiállításunk középpontjában. A kétszáz éve született festő művészetéből tájképek, rajzok, történelmi képek, életképek, portrék és fotók nyújtanak keresztmetszetet: egy részükkel az utóbbi évtizedben gyarapodott a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, így e művekkel most találkozhat először a közönség.”
Az Idilltől a végzetig – 200 éve született Molnár József című kiállítás már rögtön az elején érzékelteti a mester sokoldalúságát, amelyet eddig kevesen ismerhettek. Néhány önarcképpel kezdődik a tárlat, majd fényképekkel folytatódik.
Hamar kiderül, hogy Molnár a 19. század közepén az elsők között használta a fényírdai eszközt, ahogyan akkoriban nevezték a fényképezőgépet. Többen is voltak a festők között, akiket megragadott az emberek és a tájak megörökítésének ez az új módja. Borsos József, a másik nagyszerű biedermeier festő is fotóatelier-t nyitott ebben az időben Pesten, a Múzeum körúton. Molnár 1862-ben a romantikus tájképeket alkotó Brodszky Sándor barátjával együtt Győrben rendezett be fényképészeti műtermet.
A Nemzeti Galériában most kiállított fotók sokáig a Molnár-leszármazottak tulajdonában voltak, ők őrizték és gyarapították tovább a családi hagyatékot. A festő saját magát is sokszor fényképezte, ez a sorozata ma már történelmi jelentőségű.
Családjáról is egész sor képet készített; feleségéről, Hänlein Bertáról fiatal korától, 1860-tól egészen idős asszony koráig, az 1890-es évekig születtek remek portrék. Sőt, még az unokáit is megörökítette.
A kiállítótérben továbbhaladva elsőként a Balaton tűnik a szemünkbe, az Aligai szakadék című festmény. Valóban idilli kép fogad bennünket. A kissé felhős, de azért napsütötte tájban egy pásztor ácsorog birkáival a szurdok alján, a kiszögellésben. A tó felszínén, a távoli horizonton, csak vékony csíkban ugyan, de azért megcsillan a nap fénye. Az a benyomásunk, mintha egy Markó Károly-képet látnánk. Nem csoda, hiszen Molnár, Ligeti Antallal és Brodszky Sándorral együtt, egy ideig Markó követőjének számított. Molnár és Ligeti 1845-ben Markóhoz szegődött tanítványnak. Molnár nem sokkal később eltávolodott a nagy mestertől. Egy ideig a keleties tájak romantikája vonzotta, majd a magyar vidék. Munkássága a közvetlen élményeken alapuló, a valóságot kereső tájfestészetben teljesedett ki.
A kiállítás főcíme – Idilltől a végzetig – a festő alkotásaira utal. Az Idill Pompejiben (1879) című képen még minden varázslatos a Vezúv árnyékában fekvő városban. (Nem úgy, mint kicsit odébb, a már említett Pompeji pusztulása című festményen.) Két szépséges leányzó néz áhítattal két fehér galambot, amelyek a medence vizéből iszogatnak. Molnár József sokat gyakorolta emberek ábrázolását a tájban. Ezt mutatják a Fürdő nők című képei is – ez a motívum többször is feltűnik a teremben.
A Nemzeti Galéria másik nagyszabású tárlatán, nem messze innen, a Szinyei Merse Pál művészetét bemutató kiállításon szintén láthatunk hasonló törekvéseket: a Fa alatt című képen két nő beszélget a zöld lombok árnyékában. Aki már próbált emberi figurát hatásosan megfesteni a tájban, az tudja, hogy nem éppen könnyű feladat. (Paál Lászlónak is kicsit nehezen ment, ezért Barbizonban időnként a barátját, Munkácsy Mihályt kérte meg arra, hogy fesse bele a tájba a figurákat.) Később, az 1910 és 1930 közötti években Thorma János festett remek képeket, melyeken emberi alakokat ábrázolt a napsütötte nagybányai tájban.
Molnár József gyakran örökítette meg a Balaton és a Magas-Tátra tájait, de emellett bármerre járt, mindenütt festett, rajzolt valamit. Tanulmányokat, ceruzarajzokat, vázlatokat készített. Ezek közül is láthatunk néhányat a kiállításon. Az 1850-es évekből több rajzolt és litografált tájábrázolás maradt fenn az életművéből: ekkor jelent meg hat életképpel a Nemzeti album című műlapgyűjteménye, és ebből az időszakból származik pest-budai és esztergomi vázlata is.
Az esztergomi vár megmaradt védművei fölé magasodó főszékesegyházat éppen a felszentelésekor, 1856 körül rajzolta le. A kép előterét, a Duna partját mosónők apró alakjaival és bárkákkal élénkítette. Ez az élményszerűség érezhető azon a fővárosi látképen is, amelyen a budai szőlőből elénk táruló látványban egy napernyős hölgy ceruzás sziluettje is feltűnik. A festői motívumok ellenére Molnár topografikus hűségre törekedett. Így a Lánchíd és a Gellért-hegy, valamint az akkor újonnan megépült Citadella mellett a képen felismerhetjük Buda valamennyi templomtornyát is. E két látképvázlaton Molnár tájfestészetének korai formanyelve bontakozik ki: a markói hagyományokra emlékeztető aprólékos, részletező ábrázolásmód és az egyvonalas, könnyed rajzosság.
Molnár József életművének korabeli ismertségét a legjobban az mutatja, hogy 1895-ben, a gyűjteményes kiállításán közel négyszáz mű szerepelt, s ezek közül kétszázhatvankét festmény és vázlat elkelt. Óriási sikere lehetett. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Molnár ötvenéves festői jubileumát ünnepelte.
Az Idilltől a végzetig – 200 éve született Molnár József című kiállítás 2022. február 27-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
