Évek hosszú során át, amikor még volt hová hazajárnom gyerekkorom nehéz, de végtelenül tarka és eseményekkel teli színhelyére, a szívmelengető dél-dunántúli dombok kacskaringóin mindig mérsékeltre vettem a sebességet. Alig vártam, hogy Siófokot elhagyva Iregszemcse környékét elérjem, majd egy nagy kanyarral rátérjek a 61-es útra.
Évek hosszú során át, amikor még volt hová hazajárnom gyerekkorom nehéz, de végtelenül tarka és eseményekkel teli színhelyére, a szívmelengető dél-dunántúli dombok kacskaringóin mindig mérsékeltre vettem a sebességet. Alig vártam, hogy Siófokot elhagyva Iregszemcse környékét elérjem, majd egy nagy kanyarral rátérjek a 61-es útra.
Az út beköszöntét mind a mai napig egy régi-régi kőkereszt jelzi az ún. újiregi leágazás előtt. A 65-ös és a 61-es út számomra a beteljesedett mesevilág mind a mai napig, ahol a hosszú évek során valami korábban fel nem fedezett mindig elém bukkant. Akár találkozások, akár egy fából készült templomtorony, egy erdei házikó fehérre festett fala barna zsalugáterekkel, vagy éppen valamilyen különleges növésű magányos fa a távolban. Amikor még műút sem volt, csak poros vagy tengelyeket dagasztó földút, vagy éppen rázós makadám út, aminek felvert kövei kegyetlenül pattogtak vissza a kis vállalati tulajdonú Csepel motorkerékpár picinyke benzintankjára, vagy meztelen lábszáramra, miközben Édesapám mögött ülhettem a motoron. Vagy amikor taposott utacskákra tévelyedve kerülgettük ki az éppen koromsötét viharzónát, vagy amikor később már családommal együtt gyönyörködtünk az idilli, szinte giccses tájképben, a domboldalban legelő tehéncsordán.
Ha egyedül mentem haza, akkor is elragadott a gyönyörűség és minduntalan arra a megállapításra jutottam, hogy nincs a világon ennél szebb táj. Mert a kötődés oda és a függés tőle rabságban tartott: éveken át az elemi erejű vágy újrateremtődése, hogy mindig, újra és újra lássam ezt a vidéket. Pedig biztosan különlegesebbek voltak életemben a mindkét nagy óceán látványának parti látképei, vagy a kőből faragott gótikus csodák, de a poros út mentén álló faragott kőkeresztek mind a mai napig magyarságomnak is belém épült nemes tartozékai.
Ahogy a 61-esen leér az ember a lankásabb részre, mindkét oldalon terebélyes diófák szegélyezték évtizedeken át az utat. Mint olyan méltóságos nagygazdák vigyázták a mögöttük elterülő földeket. Nyáron hűset adtak, télen felfogták az útra fújt havat, ősszel pedig óriási harcok közepette futkároztak és kiabáltak alattuk ifjak és idősek, hogy ők legyenek az elsők, akik még alulról verhetik le a termést, hogy majd karácsonykor finom diós bejgli illata lengje be a házak környékét. Emlékeim között felvillan egy cifra szoknyás ifjú nőszemély hatalmas gereblyével a kezében. Akkor és ott még nem póló és farmer dukált ebben a korosztályban sem, s ahogy oldalról megpillantottam a hátulról még lánykát, csaknem földbe gyökerezett a négy kerék: a színes rokolya minden percre már kész születést takaró pocakot takart.
Nem átallottam kiszállni a kocsiból és megkérdezni a talán 16 év körüli leendő anyukát, hogy mikorra várja a babát? (Foglalkozási ártalom.) Vidáman kacarászott hófehér fogait villogtatva, fekete bogár szeme pedig huncutul csillogott, színes virágos blúzában meg korát meghazudtoló nagyságú hatalmas keblek rengtek. Az egész leányzó tarka ruházata úgy nézett ki, mint a diófák mellé odateremtett élő virágcsokor. Mondta is a lelkem „akár ma, akár holnap jöhaet a gyaerek”. Mondom neki, ne nagyon kapaszkodjon, nyújtózkodjon, legyen kíméletes magáért is, meg a születendőért is. Meglepődtem a válaszán: „Azért kell taerhesen diót verni, mert akkor jövőre még több fog teremni, mert a gyaereket váró asszony beolcsa a fa jövő évi jó termését”.
No, gondoltam, a következő évben résen leszek, talán én is seprűnyelet ragadok és hazaviszek Budapestre legalább 3 bejglinyi termést, ha az állapotos kismama az éppen aktuális jelenlétével bő termést varázsol oda. Aztán eljött a következő év. Azon a nyáron óriási viharok tarolták a fákat. Kettéhasadt öreg fekete törzsek szomorították utamat, de a diófák még ott hatalmasodtak közöttük. Aztán egyszer csak pár hét múlva talán úgy őszutón már egyetlen diófa sem volt, csak amputált törzsmaradványuk kapaszkodott még görcsösen a talajba. Megálltam és felnőttségem minden mély keservével ott bőgtem a puszta, dermedt, kihalt látványon! Nem is tudom, mit sirattam jobban? A fákkal kivágott és megcsonkított évtizedes emlékeket, vagy a diószüret színes várakozással teli reményét a kis virágos ruhás gyerekasszonyt, aki nagy pocakkal verte a diót, mert az a hír járta arrafelé, hogy állapotosan azért kell diót verni, mert akkor jövőre nagyobb termést hoz a fa.
Elszomorodásomban felcsillant némi képzeletszülte remény. Talán sikerült megmenteniük valami diófaanyagot. Megmunkálták, megcsiszolták. Mert az a hír is járja azon a vidéken, hogy a diófa a legnemesebb és leghűségesebb embert szolgáló fa, hiszen a születéstől a halálig elkísér, mert bölcső, asztal és koporsó is készül belőle. Remélem, még ring valahol egy bölcső valamelyik diófából.
Gundy Sarolta – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
