A RÉGI JOBB VOLT – Ha nem jut eszedbe semmi, ha alkalmatlan vagy mindenre, csinálj performatív politikát!
Olvasok, nézek, semmit nem értek. Vagy ha mégis értem, sokkal rosszabb.
Hosszú interjú az Indexen Kiss Viktor politológussal. Érdekes az egész, még ha ökölbe is szorul tőle az ember keze olykor, de elegendő egyelőre elolvasni a bevezetőjét:
„A performatív politika lényege, hogy nem egyszerűen szakpolitikai programokból és marketingüzenetekből áll, hanem előadássá, színre vitt folyamattá válik. Kiss Viktor politológus szerint ez összhangban van azzal, hogy az emberek médiaeseményeken keresztül élik át a politikát, inkább érzelmileg kapcsolódnak hozzá, mint racionálisan, és résztvevőként akarnak belépni a folyamatokba. Azt állítja, hogy a performativitás végig kísérte az Orbán-mítoszt leromboló Magyar Péter kampányát, és ez jellemző most a kormányzására is. De mi következik mindebből?”
Remek kérdés: mi következik mindebből?
Minden és semmi. Koncentráljunk a semmire: újra mondom, nincs semmi új a nap alatt. Régen, az antik Róma idejében a „performatív politikát” úgy nevezték, hogy „kenyeret és cirkuszt a népnek”. És ha Nérónak lett volna közösségi médiája, akárhányszor felgyújthatta volna Rómát, rengeteg lájkkal jutalmazták volna. Caligula is kinevezhette volna Incitatust konzullá, a nép őrjöngve lájkolta volna a zseniális, újszerű, a „régieknek” fityiszt mutató aktust.
Performatív politika.
Ha nem jut eszedbe semmi, ha alkalmatlan vagy mindenre, de legalább végzetesen és gyógyíthatatlanul és mindörökre beleszerettél önmagadba, csinálj performatív politikát. S ma már van hozzá olyan eszközöd – közösségi média –, amelyről minden hozzád hasonló csak álmodozhatott. Hiszen ma már a nép – istenadta? – nem kapja készen a cirkuszt, hanem maga csinálhatja, és minden pillanatban elhiheti – el is hiszi! –, hogy ő maga alakítja, bármikor belép a színre, és ő maga a „médiaesemény”.
Még gyerekcipőben járt ez az egész, amikor egyszer azt találtam mondani a Budagyöngye bevásárlóközpontban Andrassew Ivánnak, aki lelkesen beszélt nekem erről, hogy „ti Bábel tornyát építgetitek itt ezzel az egésszel”.
Húsz év is eltelt már azóta. Vagy még annál is több. És tévedtem. A dolgok irányát tekintve mindenképpen. Ugyanis ez a fordított Bábel tornya. Nem az ég felé épül, hanem a föld középpontja, a pokol legalsó bugyra felé. Épül, megállíthatatlanul. A nép pedig – istenverte? – érzelmileg kapcsolódik, s nem kell már sem aréna, sem gladiátorok, sem vadállatok, nem kell már semmi, csak egy okostelefon, a teljes elhülyülés legtökéletesebb szimbóluma.
A performatív politika művelője pedig minden élete pillanatát élőben közvetíti, mert tudja, ez az állandó „médiaesemény” szívcsakrája, ráadásul ez az egy, amit ért és amit szeret, hiszen egy végzetes pillanatban belenézett a folyóba, meglátta azt, amiről egészen addig vagy nem mondtak neki semmit, vagy ha mondtak, hazudtak, és végzetesen és gyógyíthatatlanul és mindörökre beleszeretett önmagába.
Így talál egymásra a nép és a vezér a „médiaesemény” kacagtató hullámvasútján.
Persze, nagyon fontos: „A marxizmus egyik legérdekesebb paradoxona ugyanis éppen az, hogy a vezető személyiségek döntő hatását tagadó történetfilozófiája olyan forradalmi gyakorlattal párosul, amelyek sikere teljes mértékben a vezetőktől függ, és amely csak úgy tudta megszilárdítani hatalmát, hogy a hős forradalmár kultuszát honosította meg.” (1)
Ez teljesen igaz, de hol van már a marxizmus? Sehol. Oda lettek az embertelen és emberellenes eszméikért akár ölni, de meghalni és kész őrültek, a végső harc és a múlt végleges eltörlése átköltözött a „közösségi médiába”, a vezér pedig szelfizik és élőzik. A nép pedig akár percenként tud akasztani, igaz, virtuálisan, de másra nincs is szükség, mert a virtuális akasztáshoz nem kell felkelni a fotelből.
„A baloldalon minden sorsfordító eseményhez »harci« légkör dukál, miként ez 1968-ban is történt – ez váltja ki a szolidaritás oly fontos érzését. De ugyanígy szükség van élharcosokra is, a forradalom ügyének hősére vagy vértanújára. Ahhoz, hogy e szerepre méltóvá váljon valaki, nem elég határozott vezetőnek lenni. Értelmiséginek is lennie kell, nem csak a gyakorlatban, hanem az elmélet terén is jelentős valakinek. Így aztán a modern baloldali mozgalmak vezéregyéniségeit rendre így ábrázolták. Lenin »hatalmas eszének« mítosza csak egyetlen példa arra a hagiográfiai eljárásra, amely során másodrangú gondolkodókat (így például Lenint) páratlan éleslátással és bölcsességgel megáldott embernek mutattak be, akinek minden szava szent, s akinek tetteit mindig is a tudás ihlette.” (2)
Ez a múlt. Ma elég, ha infuenszer vagy. Influenszer – influencer –, a befolyásoló, a digitális tér fröccsöntött Robin Hoodja, aki elveszi tisztességét, becsületét, személyiségét annak, akinek még van, de nem tartja meg magának, mert akkor megszűnne influenszernek lenni, és nem is osztja szét, mert ilyesmire a nép nem tart igényt. Majd mindjárt ezután felmagasztalja a torzat, a beteget, az abnormálist, mert arra viszont soha nem látott igény mutatkozik.
A minap volt szerencsétlenségem megtekinteni P. E. influenszer egyik performanszát. Ebben arról értekezett, micsoda csodálatos és fantasztikus férfi a vezér, hiszen hármasban végigszexelte az éjszakát, majd felhúzott egy csík kokót, és utána végigkampányolta az egész napot. Íme, korunk hőse. Korunk hőse, a vezér pedig szerényen mosolyog, majd elkészíti a legfrissebb saját élőzését, akár a reptéren, akár a Parlamentben, akár a kocsiplatón, akár a reteráton – és ömlenek a lájkok.
A másik influenszer, P. R. pedig „viccel”. Viccébe pedig a fél ország beleremeg és/vagy a „fegyveréhez kap”, a másik fele pedig kéjes örömmel várja, hogy a vicc valósággá váljon – és ömlenek a lájkok.
„A párizsi értelmetlenségautomatát a burzsoá kultúra elleni ballisztikus támadás előkészítése gyanánt vetették be. Az ostromlott várost az újbeszél áthatolhatatlan tömbjeivel bombázták. Meg is lett az eredmény – lerombolták a civil társadalom alapját: az emberek közötti eszmecserét. A »deterritorizált matémák« úthengere a jogokról és kötelességekről zajló emberi párbeszéd fórumain (ahol a megegyezés lehetőségét keresve még tisztelték egymást az emberek) letarolta a joggal, az alkotmánnyal és a társadalmi renddel kapcsolatos törékeny gondolatokat. Mind ott porlad a nagy Esemény romjai alatt. Döntő fordulópont volt ez a kultúra birtoklásáért folytatott százéves háborúban, amely során a szellemi életet a baloldal kizárólagos mandátumterületévé nyilvánították.” (3)
S lám, a mából visszapillantva már ez is szinte magasztosnak tűnik. Hiszen a kultúra szónak akkor még volt valamiféle értelme. Platón szerint az emberi létezés egy sötét barlang, s a gondolkodás, a ráció, a filozófia segítségével juthatunk ki onnan a fényre. De ki akar ma kijutni? Senki. A kijárathoz vezető utat eltorlaszolták az influenszerek s a médiaeseménnyé lett vezérek, aki pedig még téblábol és keresgél, azt kiröhögik.
Már a gonosz sem a régi, és nem tudod pontosan megfogalmazni, ki gyakorol hatalmat feletted, ki ül a parlamentben, ki élőzik és szelfizik. Cipolla, III. Richárd, Philip Francis Queeg? Egyik sem, vagy mindegyik egyszerre, csak műanyagból.
„A forradalom Gramsci szerint nem hatalmas, sodró, elemi erő, hanem egyének hősies cselekvése. Méghozzá azok cselekvése, akik nem piszkították be kezüket a gyárakban. Az ember nyugodtan elfogadhat bármilyen kényelmes hivatalt, hogy ott aztán a burzsoá hegemónia ellen dolgozzon, s közben élvezze a hegemónia gyümölcseit is. Ez a filozófia igencsak kapóra jött azon entellektüelek számára, akiknek a nézeteit és állóképességét alaposan próbára tenné az egyetemen kívüli világ – mondhatni ez a diákforradalom természetes filozófiája. Tegyük mellé a kommunizmus és a fasizmus bűvös dichotómiáját –, amit mi sem illusztrál szebben, mint Gramsci hősi története –, és máris kibontakozik a teljes kép. Megvan az ellenség, tudjuk, milyen »harcot« kell megvívni, és kezünkben van az elmélet is, mely igazolja, hogy akkor is ott harcolhatunk a hősök oldalán, ha fel sem állunk az íróasztaltól.” (4)
De hol van már Gramsci? Minden hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Az inga pedig vissza fog lengeni. Már abban a ma még nehezen elképzelhető esetben, hogy van még inga, ami lengjen. Lehet, hogy esetünkben mindössze annyi történik majd, hogy a nép új influenszereket és új vezért talál magának, mert ráun az eddigi szelfijeire és élőzésére, illetve az eddigiek által digitális rögtönítélő bíróság elé állított „bűnösökre”.
Új szelfi kell, új médiaesemény kell, új élőzés kell, új bűnösök kellenek. A performatív politika lényege ez. A közösségi média pedig elérte a föld középpontját, a pokol legmélyebb bugyrát, onnan pedig mégis csak kifelé vezet az út. A fény felé. Vagyis azt talán tudjuk, mi lesz, csak azt nem tudjuk pontosan, hogy addig mi lesz. De készen kell állnunk a legrosszabbra és a legjobbra is. Vagyis mindenre, ami a performatív politikán kívül és azon túl van.
Jegyzetek 1–4.: Roger Scruton: Futóbolondok, csalók, agitátorok (Az újbaloldal gondolkodói) / Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2019.
Bayer Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
