A decemberi nap, amikor a felvidéki magyar pártok Benešre szavaztak Mészáros Richárd2025. 12. 19., p – 09:39
Kilencven éve, 1935. december 18-án a prágai várban lejátszódott a csehszlovákiai magyar kisebbségi politika egyik legizgalmasabb jelenete: a csehszlovák Nemzetgyűlés magyar képviselői és szenátorai – vagyis az ellenzéki felvidéki magyar pártok – Edvard Benešt, a „trianoni rend” egyik fő külpolitikai építészét segítették a köztársasági elnöki székbe.
Kilencven év távlatából, Szlovákiában élő magyar olvasóként felmerülhet a kérdés: hogyan jutott el a felvidéki magyar politika odáig, hogy éppen Beneš mellé álljon? Mit jelentett ez akkor a közösség jövőjére nézve, s mit jelent ma az emlékezetben?
Ki volt Beneš a felvidéki magyarok szemében?
A magyarok számára a két világháború között Beneš mindenekelőtt a versailles-i és trianoni rend szimbóluma volt: az a politikus, aki a csehszlovák állam érdekeit a béketárgyalásokon sikerrel érvényesítve hozzájárult ahhoz, hogy Felső-Magyarország és Kárpátalja Prágához, és ne Budapesthez tartozzon. A Szlovákiában élő magyarok pedig – logikusan – elsősorban a második világháború után, a kollektív bűnösség elve alapján bekövetkezett jog- és vagyonfosztással kapcsolják össze a nevét.
A húszas–harmincas évek felvidéki magyar politikusai szemében Beneš nemcsak a szomszédos állam egyik vezetője volt, hanem annak az államnak a külügyminisztere, amely a magyar kisebbséggel szemben gyakran bizalmatlan politikát folytatott – különösen az oktatás, a hivatalos nyelvhasználat és a földreform területén. Éppen ezért tűnik első pillantásra paradoxonnak, hogy 1935 decemberében a magyar parlamenti pártok végül mégis Beneš elnökké választását segítették elő.
Magyar pártok: ellenzék, de nélkülözhetetlen partnerek
A prágai politikai színtéren a két világháború között a magyar kisebbséget elsősorban két párt képviselte: az Országos Keresztényszocialista Párt (OKSzP), valamint a Magyar Nemzeti Párt (MNP). Mindkét párt alapállása ellenzéki és autonómiapárti volt (bár az MNP a húszas évek közepén kacérkodott az aktivista politikával, sőt nem zárkózott el attól sem, hogy a német agrárpárttal belépjen egy jobboldali kormánykoalícióba). A csehszlovák állam kereteit ugyan kénytelenek voltak tudomásul venni, de alkotmányjogilag nem tekintették azt legitim „nemzeti keretnek”. Ezt a távolságtartást jól jelzi, hogy az előző elnökválasztásokon a két parlamenti magyar párt törvényhozói üres szavazólapot adtak le, így fejezték ki, hogy nem kívánnak részt venni a „csehszlovák államfő” megválasztásában, hiszen az állam alkotmányjogi kereteit, bár tisztelik, de nem tartják magukénak.
A magyar pártok fő követelései ismertek voltak Pozsonyban és Prágában egyaránt: a magyar iskolák hálózatának megerősítése, a magyar nyelv szélesebb körű használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a magyar kulturális és gazdasági egyesületek állami támogatása, hosszabb távon pedig az önálló magyar egyetem gondolata is újra és újra felmerült. Nem utolsósorban pedig szorgalmazták a szlovák autonómia kihirdetését.
Mindezek ellenére mindkét párt – jóllehet nem értett egyet a köztársaság alkotmányos kereteivel – a döntő pillanatokban mégis képes volt pragmatikus, realista politikát folytatni, amit plasztikusan az 1935-ös elnökválasztás során tanúsított magatartása bizonyít. Hogy milyen jelentős momentummal állunk szemben a korabeli magyar kisebbségi politikai színtér történetében, az is jelzi, hogy éppen ekkor került az első Csehszlovák Köztársaság abba a helyzetbe, hogy a plurális demokrácia fenntartása és egy autokrata irányvonal között válasszon – s ebben a dilemmában a magyar pártok szavazatai kétségtelenül a demokratikus alternatívát erősítették.
Masaryk lemond, Prága és Budapest számol
1935 őszén turbulenssé vált a belpolitikai helyzet Csehszlovákiában. Tomáš Garrigue Masaryk egészségi állapota miatt lemondásra kényszerült, s azonnal megindult a találgatás, ki követheti őt a várban. A kormánykoalíció nagy része kezdettől fogva Edvard Benešt támogatta, a jobboldali, nacionalista körök azonban igyekeztek Bohumil Němec professzor köré polgári blokkot szervezni. A helyzetet bonyolította, hogy Němec professzor jelölésével a legerősebb kormánypárt, az agrárpárt jobboldali frakciója állt elő.
A prágai politikát természetesen Magyarországon is figyelték. Budapesten sem volt közömbös kérdés, ki lesz Csehszlovákia következő államfője: egy „polgári blokk” nacionalista jelöltje, aki könnyen fokozhatta volna a szorítást a magyar kisebbség körül, vagy egy, a nyugati demokráciákhoz igazodó, bár a trianoni rendet képviselő politikus (Beneš).
1935. december 9-én Kánya Kálmán, Magyarország külügyminisztere első instrukciójában azt jelezte: ha létrejön az egységes polgári blokk, a magyar képviselők támogassák annak jelöltjét; ha nem, marad a korábbi gyakorlat, vagyis az üres szavazólapok.
A helyzetet azonban az is bonyolította, hogy a felvidéki magyar pártok fő irányadói – mindenekelőtt Esterházy János és Szüllő Géza (mindketten az OKSzP-ből) – egyre inkább úgy látták, hogy a magyar kisebbség számára nagyobb veszélyt jelentene a csehszlovák jobboldal autoriter fordulata, mint Beneš liberálisabb, demokratikus retorikája.
Erről Budapestet is sikerült meggyőzniük, ami meglepő módon nem bizonyult különösebben nehéz feladatnak, mert a magyarországi kormánykörök számára is Beneš tűnt a kialakult helyzetben a legbiztonságosabb választásnak: egy olyan, már „kiismert” politikusról volt szó, akiről a magyar diplomácia évek óta tudta, mire lehet tőle számítani. Tisztában voltak azzal is, hogy a polgári demokrácia híve, s bár a harmincas évek első felében történtek jogi megszorítások, amelyek a kisebbségi pártokat is veszélyeztették, a magyar politikai pártok túlélték ezt a feszült időszakot.
Hogy még jobban érzékeltessük Budapest eme – első pillantásra – meglepő átfordulásának a súlyát, jegyezzük meg, hogy Magyarország akkori miniszterelnöke nem volt más, mint Gömbös Gyula, aki nagyon szívesen látta volna Magyarországot ott, ahol a parlament nélküli, ausztrofasiszta Ausztria tartott már több mint egy éve.
Magyar memorandum Benešnek
A dráma 1935. december 17-én, az elnökválasztást megelőző napon érte el a csúcspontját. Reggel a prágai Na Rejdišti utcában – ahol a parlamenti klubok helyiségei voltak – összeült a magyar közös klub; délután pedig sor került arra a találkozóra, amilyenre az állam tizenhét éves fennállása alatt nem volt példa.
Délután fél négykor a Czernin-palotában, a külügyminisztérium székhelyén fogadta Edvard Beneš a magyar delegációt: Esterházy Jánost, Szüllő Gézát és – a találkozón megfigyelőként jelen lévő – Jaross Andort, a Magyar Nemzeti Párt vezérét.
A megbeszélés másfél órán át tartott. A találkozó légköréről sajtóforrások is beszámolnak. Jaross egy interjúban úgy idézte fel Beneš szavait: „Uraim, ismerik az én demokratikus meggyőződésemet. Minden kérdést a demokrácia szempontjából tekintek, és úgy gondolom, hogy minden nyitott kérdés megoldható.”
A magyar politikusok nem érzelmi elvárásokkal, hanem nagyon is konkrét követelésekkel érkeztek, amelyek azonban nem voltak „túlfűtöttek”, hiszen a 14 nemzetgyűlési mandátum a 450-ből aligha adott alapot bármilyen messzemenő alkotmányjogi módosítást követelő álláspontnak.
A Benešnek átadott, sebtében összeállított 18 pontos memorandum a következő fő elemeket tartalmazta: a közoktatásügyi minisztériumban központi magyar iskolai osztály felállítása, amelynek élére magyar nemzetiségű személyt neveznének ki; a nyelvtörvény és a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendelet haladéktalan és teljes körű alkalmazása az államigazgatásban és az állami vállalatok valamennyi ágában (a bíróságokon, a postánál, a vasútnál stb.); a közszolgálatban dolgozó magyar nemzetiségű tisztviselők és alkalmazottak számánál az arányosság elvének érvényesítése, összhangban a magyar kisebbség arányával a teljes lakosságon belül; két, a magyar kisebbségi pártokat képviselő küldött bevonása az állami költségvetés előkészítésébe annak érdekében, hogy a magyar pártok meggyőződhessenek arról, a magyarok részesedése az érintett költségvetési fejezetekben (kultúra, gazdaság, szociális terület stb.) megfelel a magyar kisebbség arányának; évi 1 200 000 csehszlovák korona állami szubvenció biztosítása a Szlovenszkói Magyar Kulturegyesület számára; és végül a régóta dédelgetett álom, egy magyar egyetem létrehozása Csehszlovákiában.
Beneš válasza óvatos optimizmusról árulkodott. Elismerte a magyar követelések többségének jogosságát, s hangsúlyozta, hogy elnökként a Masaryk-féle demokratikus vonalat kívánja folytatni, bár rögtön hozzátette: a részletek megvalósítása nem csak rajta múlik, hiszen a köztársasági elnök alkotmányos hatásköre korlátozott.
A magyar képviselők azonban úgy léptek ki a Czernin-palotából, hogy először érezték: a központi hatalom kész konkrét ígéreteket tenni. A kérdés már csak az volt, hogy a két magyar párt – különösen a szkeptikusabb MNP – hajlandó-e ezért Beneš mellé állni.
Távirat és autóút az éjszakában: Szent-Ivány vívódása
A délutáni tárgyalások után este újra összeült a magyar közös klub. Itt csúcsosodott ki az ellentét az Esterházy–Szüllő-féle „feltételes aktivizmus” és a Magyar Nemzeti Párt merevebb elutasítása között. Szent-Ivány József, az MNP vezéralakja úgy érezte, pártjával és választóival szemben vállalhatatlan, hogy a Benešre szavazzon.
Wettstein János prágai magyar követ sürgős táviratban jelentette Budapestre, hogy a Magyar Nemzeti Párt vezetői egyelőre hajthatatlanok. A Dísz tér azonban alig két és fél óra múlva – fél kilenc tájban – már válaszolt is:
Kánya Kálmán külügyminiszter világossá tette, hogy alapfeltétel a két magyar párt közös, teljesen egységes fellépése, és semmiképpen nem fogadható el, hogy az OKSzP és az MNP külön utakon járjon.
Wettstein nem hagyta ennyiben a dolgot: még az este autóba ültette Szent-Ivány Józsefet, az MNP tényleges politikai vezérét, és „meggyőző” autóútra vitte a város szélére. A kihalt úton, a prágai fényektől egyre távolodva hosszú, szenvedélyes vita bontakozott ki kettejük között: Szent-Ivány azzal fenyegetőzött, hogy inkább lemond a mandátumáról, mint hogy Benešre szavazzon. Az éjszakai autózás végére aztán formálisan alávetette magát a Budapestről érkező elvárásnak, és jelezte, hogy nem fogja akadályozni a közös álláspont kialakítását.
Az elnökválasztás napjára így mindkét magyar pártnak a közös parlamenti klub által elfogadott állásfoglalás alapján kellett a szavazáshoz állnia: eldöntetett, hogy az elhangzott ígéretekre támaszkodva Beneš jelöltségét támogatják. Ennek hivatalos formát az a közlemény adott, amelyet másnap a Prágai Magyar Hírlap Pártjaink állásfoglalása címmel közölt: eszerint a magyar pártok úgy döntöttek, hogy Beneš „a demokratikus kormányforma híve”, míg ellenjelöltje a „csehszlovák nemzeti tanács nacionalista jelöltje”, ezért a magyar képviselők és szenátorok Benešre szavaznak – miközben továbbra is fenntartják ellenzéki politikai irányvonalukat.
Szavazás a Ulászló-teremben
1935. december 18-án a prágai vár Ulászló-termében gyűlt össze a Képviselőház és a Szenátus együttes ülése. A jelen lévő törvényhozók száma 441 volt; a szavazás gyorsan lezajlott. Az eredményt Jan Malypetr házelnök hirdette ki: a 440 érvényes szavazólapból 340 tartalmazta Edvard Beneš nevét, 24 szavazat jutott a visszalépett Bohumil Němecnek, 76 szavazólap maradt üres, 1 szavazat érvénytelen volt.
A magyar pártok részvétele az elnökválasztásban példátlan fordulatot jelentett. Korábban rendre üres lappal tiltakoztak az államfőválasztás ellen; most viszont kutatások alapján nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy az OKSzP mind a hét képviselője és szenátora Benešre szavazott, az MNP öt jelen lévő képviselőjéből legalább négy ugyancsak Benešt támogatta.
Összességében tehát 12 jelen lévő magyar képviselő és szenátor közül feltehetően 11-en Benešre voksoltak, viszont az is lehet, hogy minden jelen lévő magyar törvényhozó Beneš mögé állt.
A magyar kisebbségi pártok ezen a napon először viselkedtek „aktivista” módon az államfőválasztásban: nem kívülről figyelték a csehszlovák politikai játékot, hanem – saját, keményen megfogalmazott feltételeik mentén – belülről próbálták befolyásolni azt.
A konstruktív hozzáállást közvetlenül a szavazás után maga az újonnan megválasztott köztársasági elnök, Beneš is méltányolta: személyi titkára telefonon keresztül mondott köszönetet a magyar pártoknak „lovagiasságukért, őszinteségükért és a köztársasági elnökválasztás előtt és alatt tanúsított egyenes magatartásukért”. Ezek a szavazatok kétségkívül növelték az új köztársasági elnök presztízsét a nyugati nagyhatalmak szemében. Abban az időben, amikor a német kisebbség zömét már elveszítette – hiszen az 1935-ös nemzetgyűlési választáson a szavazatok többségét a Szudétanémet Párt szerezte meg, jóllehet a Képviselőházban egy mandátummal kevesebbet kapott –, Beneš rámutathatott arra, hogy az addig szigorúan negativista magatartáshoz ragaszkodó ellenzéki magyar pártok rá adták le a voksukat. Ez sokat jelentett.
De mit kaptak cserébe a magyarok?
A következő évek mutatták meg, hogy a decemberi alku csak korlátozottan vált valóra. Bár egyes területeken – például a magyar kulturális szervezetek támogatásában, bizonyos iskolaügyi kérdésekben – történt némi elmozdulás, az 1935-ös memorandum nagy részét a prágai kormányzat soha nem hajtotta végre teljes egészében. Magyar egyetem nem jött létre, és a magyar nyelv státusza a közigazgatásban továbbra is messze elmaradt az 1919-es kisebbségi szerződés szellemétől.
Ugyanakkor Beneš és a magyar pártok kapcsolata nem szakadt meg. 1936. szeptember 11-én a köztársasági elnök Kistapolcsányban fogadta Esterházy Jánost, aki ekkorra már az egyesített magyar párt – az Egyesült Magyar Párt (EMP) – ügyvezető elnöke volt.
A találkozón Beneš odáig ment, hogy tárca nélküli miniszteri posztot ajánlott Esterházynak – ez lett volna a második valódi belépési pont a magyar kisebbség számára a prágai kormányba. Esterházy azonban az ajánlatot azzal az indokkal utasította vissza, hogy az 1935-ben tett ígéretek többsége nem teljesült.
A felvidéki magyarság politikai vezetői tehát 1936-ban nem vállalták a „kormányba lépést”. 1935 decemberének gesztusa inkább egy pragmatikus kísérlet volt arra, hogy a demokratikus keretek között, az 1919-es kisebbségi szerződésre hivatkozva alkupozíciót teremtsenek a közösség számára.
Mit mond nekünk ma az a decemberi nap?
Amikor ma, kilencven év után visszatekintünk arra a decemberi napra, amikor a felvidéki magyar pártok Benešre szavaztak, három tanulság mindenképpen megfogalmazható a Szlovákiában élő magyar közösség számára:
1) A „trianoni rend” építészei sem voltak egydimenziós figurák. A felvidéki magyar politika 1935-ben felismerte, hogy Beneš, aki külügyminiszterként a magyar történelmi narratívában az államvesztés egyik jelképe, a demokrácia és a parlamentáris rendszer védelmezőjeként is fellépett – szemben a jobboldali, autoriter tendenciákkal Csehszlovákiában és a térségben.
2) A kisebbségi politika mozgástere szűk, de valós. A felvidéki magyar pártok 1935-ben tudatosan éltek azzal a ritka történelmi pillanattal, amikor a prágai kormányzatnak szüksége volt a szavazataikra. Ekkor sikerült a magyar követelések egész sorát írásban, konkrét pontokba szedve az államfőjelölt elé vinni – még ha azok csak részben valósultak is meg.
3) Az emlékezet kettőssége. Ha a Beneš név ma előkerül, a magyar közgondolkodásban először a háború utáni Beneš-dekrétumok ugranak be. A felvidéki magyar politikusok 1935 decemberében értelemszerűen semmit sem tudtak arról, ami egy évtizeddel később következett. Számukra Beneš akkor a Masaryk-féle demokrácia ígéretét, ugyanakkor a kisebbségi sérelmek jóvátételének – legalább részleges – reményét is jelentette.
Az, hogy végül az események teljesen más irányt vettek, nem írja felül azt a politikai racionalitást, amely 1935-ben a felvidéki magyar pártok döntése mögött állt. Inkább arra emlékeztet bennünket, hogy a kisebbségi politika mindig korlátozott információk és kényszerpályák között kénytelen navigálni. Amikor ma Pozsony, Komárom vagy Kassa utcáin Beneš nevével találkozunk, ritkán jut eszünkbe, hogy egykor a felvidéki magyar pártok is hozzájárultak az ő elnökké választásához. Pedig ez a tény – minden ellentmondásával együtt – szerves része a szlovákiai magyar közösség huszadik századi történetének. És talán segít megérteni azt is, hogy a „nemzeti történetek” nemcsak fekete-fehér epizódokból állnak, hanem olyan pillanatokból is, amikor az egykori ellenfelek – legalább egy napra – közös nevezőt keresnek.
Tóth Andrej
A szerző történész, egyetemi oktató, a Prágai Közgazdaságtudományi Egyetem kancellárja
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
