Augusztus 17-én, vasárnap a zalai dombok között fekvő Remetekert ismét Nagyboldogasszony-búcsúnak adott otthont. A zarándokokat az esős idő sem tántorította el: sokan keresték fel az ősi Mária-zarándokhelyet, hogy együtt ünnepeljenek és imádkozzanak. A szentmisét Fekete Szabolcs Benedek, a Szombathelyi Egyházmegye segédpüspöke mutatta be.
A szentmise ünnepélyes szónoka a befejezetlen szimfóniák képével indította gondolatait:
Egyetlen kivétel van – tette hozzá –, „a mi drága Szűzanyánk, akinek nemcsak a lelke, hanem a teste is megváltatott. Testestül-lelkestül ott van a dicsőségben”.
A prédikáció középpontjába Mária alázatossága került. „A Szűzanya nagyságának a titka a kicsinységében rejlik. Ő tudott, akart és mert kicsiny lenni.” Ez az út – hangsúlyozta – minden keresztény számára meghívás: „nézzük meg, hogy a mi életünkben, munkahelyen, plébánián, családban mennyire járunk az alázatosság útján”.
Fekete Szabolcs Benedek, a Szombathelyi Egyházmegye segédpüspöke homíliájában rámutatott a hatalmaskodás bűnére, amely megjelenhet munkahelyen, iskolában, közösségekben vagy családban is.
A keresztény embernek a szolgálat útját kell választania: „ha valaki első akar lenni, menjen a sor végére, és végezzen szolgai munkát”.
A szentbeszéd zárásában a Szűzanya palástja alatti oltalomról szólt a segédpüspök:
Ehhez azonban alázatra és befogadó lelkületre van szükség: „nem olyan időket élünk, amikor lökdösődni kellene a köpeny alatt. Örüljünk annak, ha minél többen vannak ott.”
Végezetül a zarándokokhoz fordult: „Kedves testvérek, kívánom nektek ezt az utat. Ne féljetek kicsinynek lenni, alázatosnak maradni – csodaszép keresztény hivatás ez.”
A szentmise végén Tódor Szabolcs helyettes esperes-plébános köszönetet mondott mindazoknak, akik segítették az ünnep megszervezését, a közreműködő önkormányzatoknak, önkénteseknek a fáradhatatlan, kitartó, együttműködő munkát.
A liturgia méltóságát a nagykapornaki és a búcsúszentlászlói kórusok, valamint a ZalaBrass fúvósegyüttes szolgálata tette még emelkedettebbé.
*
Remetekert története egészen a török időkig nyúlik vissza. Amikor Nagykapornak kiürült, az emberek az erdőbe menekültek, és ott kezdtek el gazdálkodni. Később szép lassan visszaszivárogtak a faluba. Az 1600-as évek közepén jezsuiták telepedtek le, és mintaértékű gazdálkodást folytattak. Ebbe beletartozott a mezőgazdaság, az állattenyésztés és az erdőgazdálkodás is.
A harangláb története Makovecz Imre nevéhez fűződik. A Kossuth-díjas építész apai nagyszülei Nagykapornakon éltek, gyermekkorának nyarait ő is ott töltötte, így szívén viselte a környék sorsát. Az eredeti harangot nyolcvan év szolgálat után lopták el 2004-ben. Makovecz Imre megtervezte az új haranglábat, lerajzolta, és arra kérte a helyieket, hogy csináltassák meg, ő majd intézi a harangot. Így is lett. Az új harangot 2005-ben szentelte fel Márfi Gyula veszprémi érsek. A kertben néhány tiszteletreméltó személy fából készült szobra is helyet kapott, többek között Szent II. János Pál pápáé, Szent Józsefé és Szent Pálé. A kápolnát és környékét egy erdész és egy remete őrzik. Vértanúk emlékkeresztje, pihenőhely, szalonnasütő és a Mária-forrás található még itt – mutatja be a helyet a Zalaerdő oldala.
Szöveg és fotó: Halász Gábor
Forrás: Veszprémi Főegyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
