Az milyen? Egyszerű: az ember lekuporodik a rozsdavörös köveken, tartja a palackot a csorgó alá. Utána jót húz a flaska falát pillanatok alatt párásra varázsoló, hűvös nedűből. Behunyt szemmel, élvezettel kortyol, hagyja, hogy felrobbanjon a szájában a vulkáni kőzetek közül csordogáló ásványvíz íze.
Az enyhe szénsavasság, az ásványi sók telített ízvilága, amit a vastartalom miatti, enyhén fémes utóíz zár. Székelyföldön, Csíkban, ebben nincs semmi extra, teljesen hétköznapi életkép, alig van település, amelyik határában ne lenne egy, vagy több borvízkút. Nem is nagyon ittam életemben más vizet, mint „hozott” borvizet, olyat, amelyért el kellett menni a forráshoz, és ami, vigyázat, nem tévesztendő össze, a „bolti” palackozottal. Nem is tudatosul, mekkora ritka kincs ez amíg…
Amíg a sors el nem terel onnan, ahol szinte minden patanyomból ingyen buggyan finom ásványvíz. Immár negyedik éve szomjazom. Negyedik éve azt álmodom néha éjszaka, hogy a csíksomlyói, szentkirályi, vagy a csatószegi forrás vizét iszom mohón, nagy kortyokban. Száraz, szomjas torokkal szoktam ilyenkor ébredni, az álombeli borvíz helyett nyelem azt a bolti, ásványvíznek titulált, sovány, szegény valamit, amiben max. a belepréselt szénsav nyelvbizsergetése emlékeztet igazi ásványvízre.
A kérdésre, hogy mi hiányzik legjobban otthonról, csípőből lövöm a választ: a borvíz! Miért kellett eljönni? – kérdezhetné bárki. Válasz is van rá, de az egy másik történet.
Ez most arról szól, amikor Rajnavidéken kanyargózom lefele egyik hegyről a Mosel völgyébe – a táj, mintha a Nyergesről ereszkednék a Kászonokba – és villanásnyi időre megpillantok egy forrást. Kemencét idéző kőrakás, belőle egy csövön víz csorog. Vörösesbarna rozsdanyomot hagyva maga után a közeli patakba ömlik a kis erecske.
– Borvíz kell legyen – gondolom, közben összeszorítja torkom a honvágy, de idő most nincs megállni, vár a munka. Eltelik vagy két hét, amikor ismét arra járok, ezúttal van kis idő, kissé odébb parkolóhely is kerül. Izgatottan vakarok elő egy szétnyomódott pillepalackot az anyósülés alól, és gyors léptekkel megyek vissza, hegynek neki, a forráshoz. Nincs figyelmeztető tábla, miszerint gond lenne a vízzel, így megtöltöm az üveget, és teszek egy próbát. Az eredmény megdöbbentő. Szerencsére egyedül vagyok, nem néz bolondnak senki, mert az öröm spontán, hangosan tör utat magának:
– Ujjé, borvíz!!! Igazi, valóságos forrásból folyó, finom borvíz! Tudtam, tudtam, hogy az lesz, ha veres a kő mindenfelé tőle!!! Borvizet kaptam!!! – kiabálom hangosan, és kacagok, indiántáncot járok, közben könnyes lesz a szemem. Iszom újra, meg újra, alig tudok betelni a rajnavidéki Eifel hegység rejtett hónaljában felfedezett otthont idéző ízzel.
A víz minden egyes sejtem sokkolja, vigyázzba áll mindegyik, hogy mi van gazdi, hazatértünk? Iszom. Úgy hozom haza az egyetlen palacknyi vizet, mintha aranyat leltem volna. Mert nekem az! Párom itthon kíváncsian hallgatja a Nagy Forrásfelfedezés történetét, enyhén gyanakvóan kóstolja meg a folyékony kincset. Reakciója elsőre nagyjából az, amit otthon Csíkban láttam már párszor turistáktól: meglepődik a telítettségtől, főként a vas íze miatt csettintget gyanakvóan.
– Jaj, de vásárhelyi leány vagy! – cukkolom. Kivallat, volt-e tábla, azon mit írt, hol van pontosan a forrás, hogy hívják a települést. Csak vállam húzogatom, hogy nem tudom, valahol a hegy egyik bugyrában, az út mellett. Nekiáll gyorsan, az interneten kezdi keresgélni, de eredmény sehol. Mert abból, amit belőlem kihúzott, hogy „ától kell menni a winningeni viadukt alatt, s osztán minnyá balra kisirülni, hegynek neki” nem tud helyet határozni a gugel mapsz.
Sebaj, jön a hétvége, felszerelkezve egy táska palackkal ismét ott vagyunk, immár mindketten. Silabizáljuk a tenyérnyi feliratot, töltjük a flaskákat, isszuk a vizet. Közben biciklin érkezik egy hölgy, szintén palackokkal. A hangulat, mint a csíksomlyói borvízkútnál, tetszőleges hétköznap délután: azonnal nagy barátságba keverednek az asszonnyal, pászol a szó. Cipelem a szatyrot a kocsiba, a fehérnépek osztják a világ gondjait, de azt is megtudjuk, jó gyógyvíz ez, nagyon rég ezt isszák, csak ne mondjuk el sok embernek, nehogy valaki ebből is pénzt akarna csinálni, mint mindenből manapság. Szóval, valahogy így esett a rajnavidéki nagy ásványvíz héuréka és az első borvízért történő menésünk Németországban…
Hompoth Loránd
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
