A hálás utókor úgy emlékezik a kétszáz évvel ezelőtt született Semmelweis Ignácra, mint az anyák megmentőjére, ám nemcsak az orvostársadalom nem hitt neki, de még a családja is őrültnek tartotta. Élete végül valóban elmegyógyintézetben ért véget, és még halálában sem volt nyugodalma, maradványait négyszer exhumálták, mire jelenlegi, végsőnek szánt nyughelyükre kerülhettek.
Több mint százötven év telt el azóta, hogy Semmelweis Ignác rájött: az édesanyák és újszülöttjük életét veszélyeztető gyermekágyi lázat az orvosok és orvostanhallgatók okozzák azzal, hogy a boncteremből sokszor közvetlenül a szülőszobára mennek, ahol anélkül vizsgálják meg a várandós nőket, hogy előtte kezet mostak volna.
Semmelweis Ignác felfedezése nem csupán korszakhatárt hozott az orvoslásban, de mondhatni örök érvényű igazságnak is bizonyult, amire a mai napig nem lehet elégszer felhívni a gyógyításban részt vevők figyelmét. A szakemberek napjainkban is a kézfertőtlenítést tartják a megelőzés elsődleges, bizonyítottan hatásos, egyszerű és költséghatékony módjának. De hogyan is jutott Semmelweis Ignác erre az egészségügyi ellátást máig meghatározó következtetésre? Egyáltalán, ki volt ez a magyar orvos, akinek nevét, Pasteur és Röntgen mellett, világszerte a legnagyobbak között tartják számon, és akinek 2018-ban, születésének kétszázadik évfordulóján egy egész emlékévet szentelünk?
Jó ómennek bizonyult a Semmelweis családban az anyai nagyapa, Müller Fülöp nevére keresztelni a gyerekeket, mert az a három fiú, aki a hat csemetéből ezt a nevet is megkapta, igen sikeresnek bizonyult az életben. Károly Fülöp pap lett, Fülöp Alajos helytartótanácsi, illetve a szabadságharc idején minisztériumi tisztviselő volt, Ignác Fülöp pedig, aki édesapja kívánságára 1837-ben még a bécsi jogi karra iratkozott be, orvosként diplomázott.
A fiatal Semmelweis szülész- és sebészmesteri oklevelet is szerzett, de különösen az anatómia iránt vonzódott: rendszeresen eljárt patológiát hallgatni és boncolni a híres Karl von Rokitansky professzorhoz. Amint azt Rosivall László, a Semmelweis-emlékbizottság elnöke a Semmelweis halálának 150. évfordulójára, 2015-ben megjelent kiadványban felidézi: a cseh származású Rokitansky az idő tájt honosította meg azt az új szemléletet, amely szerint először meg kell találni a páciensnél az anatómiai, morfológiai eltérést, és csak utána érdemes és lehet az oki terápián gondolkodni. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mivel akkoriban még röntgenberendezés sem létezett, így az orvosok úgy próbáltak az élők javát szolgáló következtetéseket levonni, hogy rendszeresen felboncolták az elhunyt pácienseket.
Semmelweis, aki 1846-ban már tanársegédként dolgozott a bécsi szülészeti klinikán, az Allgemeines Krankenhausban, maga is sokat boncolt, mert tudni szerette volna, miért hal meg sok szülő nő gyermekágyi lázban. A magyar orvos nem hitt azokban a – nem kis részben a súlyos tények előtt teljesen értetlenül álló orvosok és bábák által is táplált – legendákban, amelyek szerint kivédhetetlen légköri-kozmikus-tellerikus befolyás éri a szülő nőket, esetleg az asszonyok túlzott félelemérzete okozza a végzetüket, vagy az a riadalom, amelyet az utolsó kenet feladásakor a papok által megrázott csengettyű hangja kelt.
A lányanyák sanyarú sorsát sem találta kellő magyarázatnak a magas halandóságra, ahogyan azt az elképzelést sem, hogy a zsúfoltság miatt egymást fertőzik meg a nők. Hitt viszont a statisztikákban, ezért folyamatosan elemezte az adatokat, és azok alapján kizárta, hogy az évszakok, a klimatikus viszonyok, a félelem vagy a szegénység okozzák az egészségesen érkező anyák és újszülöttjük halálát. Sőt még a papokat is megkérte, hogy ne csengettyűzzenek. Mint Rosivall professzor írja, Semmelweis 1846 őszére jutott el odáig, hogy kijelenthesse, a gyermekágyi láz nem epidémia, azaz általános járvány, hanem endémia, vagyis helyi gond.
Az igazi okra egy szomorú esemény vezette rá. 1847 márciusában meghalt kórbonctantanár barátja. Semmelweis átnézte Kolletschka boncolásának jegyzőkönyvét, és megdöbbenve látta, ugyanaz a betegség okozta a halálát, mint amelyet gyermekágyi lázként ismertek. „… Kolletschka halálhíre miatti felindultságomban, legyőzhetetlen erővel tódult tudatomba a felismerés: Kolletschka ugyanabban a betegségben hunyt el, mint a több száz gyermekágyas, akit meghalni láttam. Hiszen a gyermekágyasok is véna-, nyirokedény-, hashártya-, mellhártya-, szívburok-, agykéreggyulladásban haltak meg…” – emlékezett a történtekre maga Semmelweis A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése című, eredetileg német nyelven megjelent fő művében.
Úgy gondolta, hogy „hullarészek” kerültek a sebbe, és a hullaméreggel fertőzött seb okozta barátja halálát. Ezzel pedig világossá válik számára az is, hogy a boncolást is végző orvosok által kezelt nők körében ezért volt sokkal magasabb a halandóság, mint azoknál, akik bábáknál, bábanövendékeknél szültek. A Szülészeti Klinikán ezután tette kötelezővé az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást, és a halálozás drasztikusan csökkent.
Annak ellenére, hogy az adatok magukért beszéltek, kollégái körében Semmelweis Ignác enyhén szólva sem lett népszerű. A kötelezően elvégzendő kézmosás hatalmas presztízsveszteség volt az orvosok számára, hiszen azzal gyakorlatilag beismerték, hogy addig ők okozták a szülő nők halálát. A procedúra ráadásul hosszadalmas és kellemetlen volt, mivel a fertőtlenítést alapos szappanos és körömkefés tisztítást követően a vizsgálatok előtt és után is el kellett végezni, és akkor még messze nem álltak rendelkezésre olyan bőrbarát fertőtlenítőszerek, mint napjainkban.
Nem csoda, hogy miután tanársegédi kinevezése lejárt, Semmelweis csak hónapok múlva kapott magántanári állást, azt is úgy, hogy kizárólag bábon oktathat. Ez azt jelentette volna, hogy a klinikára már nem járhat be, ezért úgy döntött, inkább hazatér Pestre. Itt 1851-től 1857 nyaráig tiszteletbeli főorvosként vezette a Rókus Kórház szülészetét.
1860-ban jelentette meg a már említett fő művét, és a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezését is csak két évvel korábban, 1858-ban publikálta egy cikksorozatban az Orvosi Hetilapban. Valamiért úgy gondolta, jobb, ha személyesen próbálja meggyőzni orvoskollégáit az igazáról, ezért levelekkel árasztotta el Európa neves szülészeit. Közülük sokan felháborodva utasították vissza a magyar orvos „zaklatását” – amint az a szintén a halálának 150. évfordulója alkalmából, Kapronczay Károly professzor által készített kötetből kiderül.
A szülészek többsége leginkább tudomást sem vett Semmelweis felfedezéséről, ami annyira felháborította őt, hogy az 1860-as évek elején nyers hangú nyílt leveleket írt kontinens-szerte szinte valamennyi neves professzornak. Sieboldot, a göttingai egyetem szülészeti tanárát például így ostorozta: „Nem az én nézetemen lenni annyit tesz, mint gyilkosnak lenni.”
A würzburgi Scanzoni professzorhoz írt nyílt levelében pedig így fogalmazott: „Az ön tanítása, Tanácsos Úr, hullákon, tudatlanságból legyilkolt gyermekágyasokon épül fel…”
Nemcsak kollégáit, saját magát is vádolta ezekben a levelekben: „Gyilkoltam – jóhiszeműen tettem, de gyilkoltam – meg akartam menteni a gondjaimra bízott szülő nőket. Azt hittem, minél szorgalmasabban boncolok, annál inkább rájövök a titkos okra, mely megöli őket. Ezért boncoltam, s az ujjamon tapadó hullaméreggel öltem meg őket.”
A levelek hatására kollégái még inkább szembefordultak vele, és tézisét egy rögeszmés, összeférhetetlen ember hóbortjának tekintették. Ezek a jelzők nem voltak alaptalanok: akkor már Semmelweis minden gondolata a gyermekágyi láz körül forgott, egyetemi előadásait, bármi is lett légyen a téma, ide futtatta ki. Angol barátja, Charles Henry Felix Routh így írt róla: „… nem gondolt soha egyéni hiúságára, hanem fűnek-fának beszélte el szinte lelkesült szavakban észlelését, és mindenkit megkért rá, hogy próbálja meg a tisztaság szigorú szabályait érvényesíteni szülészi esetek vizsgálatainál és operatióinál és meg fogják látni, hogy mily rendkívül kedvező eredménnyel jár az.”
Semmelweis unokaöccse, Müller Kálmán báró is hasonlóan ír nagybátyjáról: „Egyre fokozódó hévvel fejtegette úton-útfélen az ő tanának csalhatatlan helyességét, és aki látta őt, amint nagy panamakalapját állandóan a kezében tartva az utcán állította meg kartársait, és hangos szóval cáfolta ellenfeleit és bizonyította saját tanának helyességét, annak önkénytelenül is Archimedes jutott eszébe, amint heurékát kiáltva mezítláb futott végig Siracusa utcáin.”
E sorokból is kiviláglik, hogy egy idő után már otthon is furcsán néztek Semmelweisre, és a visszaemlékezések szerint felesége, Weidenhoffer Mária családja – az Ignác becézését használva – gyakran „bolond Nácinak” nevezte a háta mögött.
Élete utolsó éveiben valóban megmutatkoztak nála az elmezavar tünetei. Ezt nagy valószínűséggel a szifilisz okozta, amelynek diagnózisát először Benedek István orvosprofesszor, művelődéstörténész állította fel a korabeli dokumentumok alapján, és ezt azóta más kutatók is megerősítették. Egyre sűrűsödő dühkitörései miatt 1865 nyarán felesége a döblingi elmegyógyintézetbe viszi. Semmelweis úgy tudta, barátját látogatják meg a bécsi klinikán, ám július 31-én – nem tudni, mivel kábították el – már a tébolydában ébredt. Ott azután, amint az egy tavaly ősszel bemutatott dokumentumfilmből kiderül, bántalmazták, több csontja is eltört. Augusztus 13-án bekövetkezett halálát e verések okozta, elfertőződött sérülések, végeredményben vérmérgezés okozta.
A tragikus és méltatlan végkifejletet követően Semmelweis tetemét a bécsi kórbonctani intézetbe szállították, ahol egykor rajongásig szeretett tanára, Rokitansky professzor irányításával boncolták fel. Az ezt követő kálváriáját a Múlt-kor című történelmi magazin a témában írt cikke idézi fel. Földi maradványait augusztus 16-án a schmelzi sírkertben helyezték el, ahol azonban csak 26 évig nyugodhatott, miután a bécsi hatóságok 1891-ben elrendelték a köztemető kiürítését. A kihantolást 1891. április 15-én végezték el, a tetemet ezután Magyarországra szállították, és a Kerepesi úti temetőben helyezték el korábban meghalt három gyermekének nyughelyén április 17-én.
Maradványait másodszorra három évvel később, 1894. április 21-én exhumálták, amikor a hatóságok úgy határoztak: önálló díszsírba temetik. Ám még ez sem lehetett a végső nyughelye, 1929. november 23-án harmadszor is kihantolták, miután lejárt a sír harmincéves bérleti joga, s a neves halottakat a „művész-író” parcellába szállították át.
A negyedik és eleddig utolsó exhumálást, amelyre 1963. november 6-án került sor, Lehoczky-Semmelweis Kálmán nyugalmazott szülésztanár kérte a család nevében. Ekkor a fémkoporsót az egyetemi Embertani Intézetbe szállították, ahol Bartucz Lajos, az intézet igazgatója végezte el az antropológiai azonosítást. Semmelweis Ignác csontjait ezt követően, halálának századik évfordulóján, 1965-ben helyezték el a tabáni Apród utca 1–3. szám alatt, egykori szülőháza, a róla elnevezett Orvostörténeti Múzeum udvarán.
Halálát követően még évtizedekbe telt, amíg felfedezése jelentőségét végleg elismerték a francia Pasteur és a német Koch bakteriológiai kutatásai nyomán, a gyakorlatban pedig csak az angol Lister antiszeptikus műtétvezetési gyakorlata során alkalmazták először. Addig működött – és sok más témában ma is működik – az 1990-es évek elején elsőként Robert A. Wilson New York-i újságíró által Semmelweisről elnevezett reflex.
Ez arra az ösztönös reakcióra utal, amellyel minden olyan tényt vagy feltételezést elutasítunk, amely nem egyeztethető össze bevett hiedelmeinkkel vagy paradigmáinkkal.
Rosivall professzor már idézett írásának címe tökéletesen kifejezi Semmelweis tragédiáját: „Aki legyőzte a kórt, de nem győzte meg a kort.”
Haiman Éva – www.magyaridok.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
