A művészek lelkivilága, képes üzenetei, témaválasztásai olykor szinte kifürkészhetetlenek. Vannak azonban többé-kevésbé egyszerűen áttekinthető életművek is, amelyek, bár az évtizedek során változnak, mindig viszonylag könnyen érthetők, befogadhatók maradnak.
Ilyennek nevezhető Rembrandt, Rubens vagy akár a magyar Mednyánszky László, Szőnyi István művészete. Persze az ő életük és pályájuk sem volt mindig egyenletes vagy sikeres. Gondoljunk csak Rembrandt drámai hatású önarcképeire, amelyeket fiatal korától szinte egészen a haláláig festett. Szőnyi az Árkádia-kör vezető mestere volt a 20. század elején, amikor a köréje csoportosuló művészek az antik görög kultúra ideájának vonzásában festették képeiket. Egyfajta neoklasszicista irányzatot hívtak életre a modernizmus hajnalán, ám amikor a húszas évekre a csoport lendülete, művészi programja kimerült, és kinek-kinek új utakat kellett volna keresnie, sajnos ez egyedül csak a vezető mesternek, Szőnyinek sikerült. Ő kiutat talált az erőteljes női aktos, antik hangulatú kompozíciók után, visszatért a nagybányai hagyományokhoz, a természetelvű festészethez, és az azóta már legendássá vált zebegényi tájban, a Duna partján találta meg festői témáját.
De most térjünk rá mai írásunk tárgyára, Francisco Goya spanyol festőművész és grafikus életművére – a róla készült dokumentumfilmet nemrég mutatták be az Uránia moziban. Goya két festményét, a Korsós lányt és A köszörűst biztosan sokan ismerik, a Szépművészeti Múzeum féltett darabjai. Grafikai sorozataiból az utóbbi évtizedek során többször is rendeztek kiállítást a városligeti múzeumban, a Los Caprichos és A háború borzalmai című sorozatának drámai nyomatait jó néhányszor láthattuk már.
Goya összetett személyiség lehetett, ez nem kétséges; pályáján végigtekintve megfigyelhető, milyen sokszínű alkotó volt. A kőkemény realizmustól a szinte az őrület határát súroló kifejezésmódig mindenféle festői megfogalmazás feltűnik életművében. Jellemábrázoló képességét mi sem mutatja jobban, mint a IV. Károly spanyol király és családja című nagy méretű vászon (1800), amelyen szinte karikatúraszerűen ábrázolja az uralkodócsalád tagjait. Pedig Goya aligha viccnek szánta ezt a képét, hiszen a spanyol király udvari festője volt; egyszerűen így néztek ki a család tagjai, és ő keresetlenül, őszintén, minden szépítés nélkül mutatta meg őket.
Az Urániában bemutatott A művészet templomai – Goya mesterművei című spanyol–francia–portugál dokumentumfilmet José Luis López-Linares rendezte. (Ő vitte sikerre a Bosch – A gyönyörök kertje című filmet is, amelyről szintén írtunk a Mértékadó hasábjain.) A filmben nemcsak művészettörténészek szólalnak meg, hanem útitársul szegődhetünk Jean-Claude Carrière mellé, aki az elmúlt évszázadban forgatókönyvíróként dolgozott többek között Luis Buñuel, Miloš Forman, Volker Schlöndorff mellett. És tényleg robog velünk a vonat, szépségével, olykor kopárságával elsuhan mellettünk a spanyol táj. Carrière-rel eljutunk a Pradóba, később Goya szülőházába és még jó néhány más helyszínre, ahol a spanyol festő megfordult az élete során, vagy ahol művei láthatók.
Goya alkotásai között kiemelkedő helyet foglal el a A meztelen Maja és A felöltöztetett Maja című képpár, amelyről Carrière is beszél a filmben: „Ugyanazt a kérdést teszem fel magamnak évek hosszú sora óta, amióta csak idejövök: Melyik a kedvencem? Csodálva nézek meg mindent, a csipkéket a testen, ahogy a párnákon is. Beleveszek ebbe a szempárba, amely nem rám néz, mégis mindenhová elkísér.” A képen látható nőalak emlékeztet Tiziano Vénuszára, de csak távolról. Nagy példaképe lehetett Goyának Velázquez és saját bevallása szerint Rembrandt is az volt. A fény-árnyék hatásokat tekintve, Rembrandt mellett, bizonyosan Goya volt az egyik legnagyobb rézkarcoló művész. Realista módon jelenítette meg karcain a bikaviadalt, a vidám farsangi felvonulásokat, a népi közmondásokat és fantasztikus látomásait is.
Goya alkotásai között megtalálhatjuk a nyugodt, kiegyensúlyozott ábrázolásokat éppúgy, mint az elnagyolt, szürrealisztikus, a fantázia világába tartozó, rémisztő lényeket felvonultató képeket. Különös alkotása a Kolosszus című festménye, amely egy látomását jeleníti meg. Igazából nem derül ki, hogy a vásznon ábrázolt óriástól félnünk kell-e, vagy éppen ellenkezőleg, megvéd bennünket valamitől. Mindenesetre általában inkább félelmet kelt bennünk, ha valami óriási méretű dolgot látunk. A dokumentumfilmben Carrière gyakran emlegeti Buñuelt: „Goyának két jellemzője is visszaköszön Buñuelnél: kegyetlen, embertelen, erőszakos, ugyanakkor hiperérzékeny.”
A filmben kiemelkedő fontosággal bír Goya egyik leghíresebb nagy méretű képe, a Kivégzés. A sötét éjszakában egy domb alján állnak a halálraítéltek, velük szemben, puskáikat mellüknek szegezve, katonák sorakoznak. Elöl, fehér ingben, az egyik spanyol lázadó még odakiált valamit a francia katonáknak. Ahogyan Carrière mondja: „Láthatjuk térben és időben a jelenetet, a földön a már vérben úszó halottakat, középen az éppen haláluk percében lévőket, balra tőlük pedig a soron következő áldozatok kétségbeesett alakjait és eltakart arcukat.” Ez a kép az európai történelmi festészet egyik legkiemelkedőbb alkotása.
Goya különleges lelkületű és fantáziájú, sokszor bizarr jeleneteket ábrázoló művész volt. Sokan úgy tarják, ő volt a modern művészet elindítója. Lehetséges, hogy így van, képességeihez nem férhet kétség. 1792-ben egy rejtélyes betegség folytán elvesztette hallását. Ez a tény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy pesszimista látásmódja egyre inkább elmélyült – festményei ekkortól váltak igazán sötétekké, komorakká.
Szerző: Mészáros Ákos
Fotó: Wikipédia; Mafab
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
