Vannak életek, amelyek csendben hirdetik az evangéliumot – döntésekkel, sebekkel és újrakezdésekkel. Isten gyermekként, törékenységben jött közénk, hogy megmutassa: az erő nem a hatalomban, hanem a szeretetben rejlik. Jásper Éva a negyvenes éveiben járt, és hét éve lépett ki szerzetesi közösségéből, amikor örökbefogadott egy néhány hetes, Down-szindrómás kisfiút, Tomit.
Azóta minden adventben újra megéli, mit jelent a hit, a gyermeki tisztaság és a befogadás csodája. Az alábbiakban részleteket közlünk egy vele készült interjúból.
Abban az évben valahogy egyszer csak rám tört az a régi, gyermekkori „karácsonyvárós” érzés. Olyan különös, nosztalgikus hangulat volt, mint amikor gyerekkoromban számoltam a napokat karácsonyig. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megvettem egy fenyőfát és feldíszítettem, pedig még advent sem volt. Nem is értettem, mi történik bennem – mintha valami készülődött volna, csak azt nem tudtam, hogy micsoda. Aztán megláttam egy cikket egy Down-gyermeket örökbefogadó családról, és abban a pillanatban minden a helyére került. Tudtam, hogy eljött az idő. Most kell elindulnom ezen az úton.
Még egyetemista koromban megismerkedtem egy Down-szindrómás kislánnyal. Volt benne valami egészen varázslatos – megfogott a tekintete, végtelen őszintesége és tiszta szeretete. Akkor döntöttem el, hogyha valaha az örökbefogadás mellett döntök, akkor Down-gyermeket szeretnék. Az említett adventben megkerestem Steinbach Évát, aki a Down Alapítvány Down Dada szolgálatának vezetője, és sok örökbefogadás felett bábáskodott már. Megtudakoltam tőle, mekkora realitása van annak, hogy egyedülálló szülőként felneveljek egy Down-szindrómás gyereket.
A családom nagyon féltett. Az örökbefogadó tanácsadók nagyon elfogadóak voltak, a gyámhivatalban viszont volt, aki megkérdezte, nem gondolok-e inkább mesterséges megtermékenyítésre. De bennem nem volt kérdés. Szakemberként magam is hosszú évek óta dolgoztam értelmi sérült emberekkel, így felkészültnek éreztem magam.
Érkezett egy telefonhívás: van egy hathetes kisfiú, akit a kórházban hagytak. Bementem, megláttam, és abban a pillanatban tudtam, hogy ő az én fiam. Körbeküldtem a képét a családban, és mindenki beleszeretett. Kiderült, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy Down-szindrómás, hanem egy ritka, összetett szívfejlődési rendellenessége is van. Az orvosok később azt mondták, kevés ilyen súlyos esetet láttak. Én mégsem a diagnózist láttam, hanem a gyereket. Csak azt tudtam, hogy szeretem, és bármerre is vezet az út, mellette állok.
Éreztem, hogy ezt a gyermeket rám bízta az Isten. Hogy az én feladatom most az, hogy szeressem, akkor is, ha más lemondana róla. Én azonban éreztem, hogy nincs vége. Még a GOKVI (a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet – a szerk.) intenzív osztályán leültem az ágya mellé, imádkoztam, és abban a pillanatban egy hatalmas szivárvány jelent meg az égen. Tudtam, hogy Isten ott van velünk. Országos imaláncok indultak Tomiért, rengetegen hordoztak minket.
A családom és Tomi keresztszülei társként állnak mellettünk a megpróbáltatásokban és a mindennapokban is, a legfontosabb döntéseket is át tudom velük beszélni (…) ott a sorstársi közösség is. Nagyon sokat jelentett, hogy Steinbach Éva, a Down Dada Szolgálat vezetője, aki örökbefogadási krízistanácsadó is, a folyamat elején összekötött olyan családokkal, akik már túl voltak örökbefogadáson.
Mióta Tomi velem van, a karácsony már nem a készülődésről szól, hanem a hálaadásról – arról, hogy Isten rám bízta őt, hogy az életem minden nehézsége ellenére kegyelemmé vált.
Czinege Bea (Down Dada Szolgálat) írása teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Fotó: Down Dada Szolgálat
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
