Árulónak és Júdásnak nevezték Orbán Viktort minap a lengyel kormánypárt hívei. A magyar küldöttség ugyanis nem szavazott a Jaroslaw Kaczynski által ősellenségnek tartott másik lengyel ellen az Európai Tanács elnökéről szóló szavazáson. S tette ezt nagyon helyesen, nem beleavatkozva egy ország belügyébe. Mert mindenekelőtt erről volt szó, nem pedig az Európai Unió jövőjéről. Kaczynski emberi oldalról érthető módon nem bírja feldolgozni a szmolenszki katasztrófát, és minden logikát nélkülözve úgy véli, hogy az akkori miniszterelnök Vlagyimir Putyinnal összeesküdve végül is megölte ikertestvérét, Lechet. Az emberi fájdalom érthető, ám nem fogadható el politikai szintre emelése.
Orbán Viktor „bűne” most az, hogy nem vett részt ebben az őrületben, s állítólag cserben hagyta Lengyelországot. Mint ahogy így tett Nagy-Britannia is, amelynek szavazatára Varsó szintén számított. A legfőbb kérdés azonban ez esetben az, hogy melyik Lengyelországról is van szó. Arról, amely minden európai bírálattal szemben megvédte Magyarországot? Vagy amelyik a szabadságharc jegyében nekitámad az Európai Uniónak? Mert mindegyik Lengyelország! Így Orbán Viktor jól tette, hogy feleslegesen nem ment bele egy védhetetlen, a pitiáner belpolitikai viszályokat Európa jövője fölé emelő harcba. Már csak azért sem, mert a barátságnak is van határa. Nem lehet például kihasználni olcsó, védhetetlen célokra. Még akkor sem, ha közben a két politikus rengeteg kérdésben egyetért, s hasonló módon bírálja az Európai Unió működését. De még egyszer hangsúlyozom, mindennek megvan a határa. S ezekben az esetekben derül ki, hogy a falat is puha szivacsnak látó Kaczynskival ellentétben Orbán nem fanatikus. Itthon ugyan belpolitikai célokat követve elmegy addig a bizonyos (brüsszeli) falig, ám nagyon is jól tudja, hogy az milyen kemény. Ezért aztán hiába várt a hivatalos Varsó az utolsó pillanatig legalább Orbán szavazatára, nem kapta meg.
Nem kaphatta, mert Magyarország érdeke nem az volt, hogy beszálljon egy értelmetlen harcba, amely egyébként jó időre lenullázta Lengyelország középhatalmi ambícióit is. Varsó ugyanis gazdasági értelemben érezhetően gyengébb volta ellenére is jó eséllyel pályázott arra, hogy az Európai Unió belső magjához tapadjon. Angela Merkel minapi lengyelországi látogatásán volt is arra utaló jel, hogy Kaczynskiék értik az idők szavát, zsigeri indulatok azonban mindezt megint felülírták. Így Orbán jól érezte, hogy ez esetben le kell válni szövetségeséről, aki éppen most játssza el Varsó esélyeit.
E kérdés ismét rávilágított a visegrádi országok egységének törékenységére is. A térségen belüli ellentmondásokat jól leplezte ugyan a migránskérdésben mutatott egyetértés, ám mindvégig világos volt, hogy a négy ország másképp látja a keleti kapcsolatokat, s más ütemben mélyítené az európai integrációt is. Illúzió volt tehát azt gondolni, hogy a visegrádi négyek majd megváltják a világot, legfőképpen pedig Európát. Nem, mert egyre inkább kiderül a belső használatra és a brüsszeli színpadra szánt szövegek közötti különbség. S ez nem is olyan nagy baj, mert világossá teszi, hogy az itthon oly harcias kormányfő azért Brüsszelben nem borogat asztalt, s ezzel azért még az olykor értelmetlen kirohanások ellenére is megőrzi kritikai élének hitelességét. Ez esetben például jól látta, hogy Varsó éppen most marad le a többsebességes Európa gyorsvonatáról, és a mozdony eme lassulása arra is ráébreszthette, tovább talán nem érdemes lenyelni a két tenger közötti vezető szerepről szőtt, Magyarországot ebből kihagyó közép-európai lengyel álmokat sem. De ami a legfontosabb, és ezért egy lengyel sem haragudhat, hogy egyik barátjáért sem árulta el a másikat. S ez így helyes.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 11.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
