102 éve, 1921. november 27-én született a 20. század második felének egyik legjelentősebb magyar költője, Pilinszky János. Életművének központi eleme az elhagyatottság és a kiszolgáltatottság, a 20. század embertelen borzalmainak létünkre gyakorolt hatása, valamint a szenvedéstől és a pusztulástól való félelem.
Budapesten született 1921. november 27-én, ősei között lengyelek és franciák is voltak. Felnőtt korában sokszor emlékezett meg gyerekkorának azon nyarairól, amelyeket egyik nagynénjén keresztül olyan leányok között töltött, akik büntetett előéletűek, prostituáltak, vagy legalább is igen veszélyeztetettek voltak. (Nagynénje a szervita rend főnöknője és egy lánynevelő intézet igazgatója volt).
Itteni élményeire való visszaemlékezéseiben újra meg újra visszatér ehhez a világhoz, amely több költeményének is alaptémát szolgáltatott. Innen is eredeztethető mély katolikus hite, valamint a bűn és a büntetés tematikája a költészetében.
A piarista gimnáziumban töltött évei (1931–1939) mind a vallásos elmélyülésben, mind a költővé válásában meghatározóak voltak számára. Ekkor került közeli kapcsolatba Ady, József Attila, Baudelaire és Verlaine költészetével, de nagy hatást gyakorolt rá Arany János és Homérosz is. Az egyetemen előbb jogot, majd művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. Első verseit a Napkelet, a Vigilia és az Élet közölte, ez utóbbinak segédszerkesztője is volt.
1944-ben behívták katonának és Németországba vitték, ahol közelről láthatta az ember legmélyebb nyomorúságát, a koncentrációs táborok világát, amely későbbi költészetének egyik alapélménye lett. A vesztőhelyek, a lágerek, a kivégzések és az embertelen körülményeknek a megélése szorosan összekapcsolódott lelki világával, ezáltal válhatott Pilinszky az örökös emberi kiszolgáltatottság felmutatójává.
Pilinszky János érettségi képe
1945 őszén hazatért, 1946-tól az Újhold című folyóirat társszerkesztője volt, de szoros szellemi és személyes kapcsolat fűzte a Vigiliához és a Válaszhoz is. Első kötete, a Trapéz és korlát a Szent István Társulat kiadásában jelent meg, és elnyerte érte a Baumgarten-díjat. 1947–48-ban ösztöndíjasként Rómában tartózkodott. Hazatérve „pesszimizmusa” miatt kiszorították az irodalmi életből, kiadói korrektorként dolgozott éveken keresztül.
Az irodalomba az 1957-es Aranymadár című kötetével tért vissza, és ekkor lett az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa is. Haláláig nagyrészt itt jelentek meg tárcái, művészetkritikai írásai, filozófiai mélységű vallásos és bölcseleti elmélkedései, amelyeknek nagy része a Szög és olaj című kötetben olvasható.
1959-ben jelent meg a háború, az embertelenség, a holokauszt borzalmai inspirálta Harmadnapon című kötete, amelyet számos kritikusa legjelentősebb gyűjteményének tart.
Pilinszky János sírja (Wikipedia / Dr Varga József / CC BY-SA 3.0)
A hatvanas évektől kezdve egyre többet utazott külföldre, nemzetközi elismertségét kiváló fordítóknak köszönhette, franciára Pierre Emmanuel, angolra Ted Hughes fordította, akinek meghívására Londonba is eljutott. A hetvenes évektől itthoni népszerűsége is nőtt, 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott.
Sorra jelentek meg kötetei (Szálkák, Végkifejlet, Tér és kapcsolat, Kráter), a versek mellett írt forgatókönyvet Rekviem címmel. Drámái az 1974-es Végkifejlet című kötetében szerepelnek először, Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon. 1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre Egy párbeszéd regénye alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című kötetét, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete készült el.
A hirtelen jött népszerűség nem változtatott alapvetően visszahúzódó, szorongásos személyiségén. Önpusztító életet élt, láncdohányos volt, erősen ivott, gyógyszereket szedett, mellé literszámra fogyasztotta a kávét. Kétszer nősült, évekig tartott viharos kapcsolata Jutta Scherer német vallástörténésszel.
Pilinszkyt katolikus költőként szeretik definiálni, ám ő ezt a „költő vagyok és katolikus” kijelentésével következetesen elhárította magától.
Világlátásában, verseiben és egyéb írásaiban is tetten érhető az isteni megváltásba, a kegyelembe, a szeretetbe vetett hite, a bűnösök, az elesettek iránt érzett részvéte, ugyanakkor a rideg létbe vetettség szorongató élménye, az ember feloldhatatlan magányának érzése is.
Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte. Halála váratlan volt, szívinfarktusban hunyt el Budapesten 1981. május 27-én. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve, 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja lett.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
