A polgároknak nemcsak kellemetlenséget jelent, de többségük örül is annak, hogy nőnek az állam vagy az önkormányzatok bevételei. Akkor is, ha ehhez indokoltan, észszerűen és igazságosan jutnak hozzá a hatóságok, és akkor is, ha nem. Az embereknek a közintézményekbe vetett bizalma él, nincsenek bennük nagyon kételyek. Fizetik a közterheket, ha szabálytalanságot követnek el, leróják a büntetéseket. Nem szóltak egy szót sem, amikor sunyi önkormányzatok kommunális adó jogcímén, ám terület alapján számítva, azaz álcázva helyi ingatlanadót vetettek, és vetnek ki a mai napig lakásaikra, pedig helyi ingatlanadó nem is létezik. Többségük szó nélkül befizette a nagy összegű büntetést, amit szabálytalanul róttak ki rá a közlekedési hatóságként föllépő közterületesek. És akkor sem kérik számon a polgármestereket, ha azok hagyják – vagy épp élére állnak –, hogy észszerűtlen és indokolatlan szabályokat állítva akár naponta végigbüntetik a lakosságot. Példák ezrei hozhatók föl a bürokráciacsökkentést, annak elvégzését többször bejelentő államigazgatás mellébeszélésére, hazudozásaira, a valóságban épp az ellenkezője történt. A túlburjánzott bürokrácia technikájával sarcolja a polgárokat. A közintézmények mohóságát az is jelzi, hogy amikor közelednek a befizetési időpontok, markukat tartva ott dörömbölnek a polgárok ajtaján, az pedig elképzelhetetlen, hogy ha egy bevétel beszedése számukra már jól bevált, de közben kiderült, hogy indokolatlan, akkor azt visszavonják. Inkább átnevezik, és minden megy tovább.
Az állami, önkormányzati bevételek növekedésének azért is örülnek a polgárok, mert ezekből működnek az életüket könnyebbé és biztonságosabbá tévő hatóságok és közintézmények, ezekből épül-szépül az ország, a város, a falu, a kerület. Csak hát biztosan így van-e? Az állami Magyar Nemzeti Bank például egyben a kereskedelmi bankokat és más pénzintézeteket is ellenőrző pénzügyi fogyasztóvédelmi hatóság is. E feladatait azonban csak részben látja el, pedig egészében kéne. Az intézménynek a devizahiteles-válságot okozó bankok ellenőrzése nem volt sikeres. Emellett százmilliárdokat költ alapítványokra – azok pedig leginkább ostobaságokra –, miközben ezt épp a róla szóló törvény alapján törvénytelenül teszi a pénzünkkel. A forrást egyebek közt abból teremtette elő, hogy szándékosan rongálta a forint értékét, amely nemcsak hogy nem dolga, de még nehezebb körülményeket teremtett az adósságukat devizában nyilvántartott adósoknak. A közpénzek őrült elherdálása persze máshol is tetten érhető. A Nógrád és a Békés megyei önkormányzatoknál úgy döntöttek egy-két nap alatt több tízmilliárdos támogatások szétosztásáról, hogy a döntéshozók azt sem tudták, pontosan milyen kérelmekre adják a tengernyi pénzt. Közbeszerzéseknél nem számít, egyenesen hátrányt jelent, ha azonos műszaki tartalommal egy vállalat olcsóbban dolgozik. A cigányság helyzete hiába égett a magyar társadalom körmére, az adófizetők pénzei Farkas Flórián közreműködésével fölszívódtak. A jegybankot ugyanakkor nem számoltatja el senki, hogy mit művel. Brüsszel annak ellenőrzésében állt csak meg, hogy a felzárkózásra szánt uniós források hogyan és miért nem segítenek a magyaroknak. A cigányságot pedig újra és újra megfosztják attól a lehetőségtől, hogy körülményeik a társadalom segítségével javuljanak.
Minderről és a többi esetről a társadalomnak tudnia kell. Az államigazgatás azonban a legkülönbözőbb módon akadályozza, hogy az emberek tudomására jussanak a huncutságok és a szereplők. A sajtót kezeli ellenségesen ahelyett, hogy nekiállna felszámolni ezt a káoszt. Most olvasom, hogy e tekintetben is példát vehetnénk a lesajnált Szlovákiáról, ahol 2011 óta minden olyan szerződést közzé kell tenni, amelyben közpénzt költöttek. Mi mire várunk? Miért nem javulunk már végre meg?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.05.29.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
