1915. május 7. – Írország délkeleti partjánál egy német tengeralattjáró elsüllyesztette a 32 000 tonnás brit luxusgőzöst, a Lusitaniát. Sokan a mai napig ezt tartják Amerika casus bellijének a háborúba való belépéshez, de a két esemény között majdnem két év telt el.
Néhány tengeri mérföldre az Old Head-foktól, Kinsale mellett, Írország délkeleti partjánál az I. világháború egyik meghatározó eseménye történt. A német U-20 tengeralattjáró megtorpedózza a brit Lusitania személyszállító hajót, mert azt gyanítják, hogy fegyverek is vannak a fedélzeten. A hajó gyorsan elsüllyed, az 1959 utasból 1201 odaveszik, köztük az Egyesült Államok 128 polgára.
Előzmények
1914. július 28-án, pontosan egy hónappal a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet után az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, másnap a dunai flottilla bombázni kezdte Belgrádot – ezzel vette kezdetét a „nagy háború”.
1915 februárjában a németek meghirdették a korlátlan tengeralattjáró-háborút, ez azt jelentette, hogy tulajdonképpen minden hajót megtorpedóznak, amelyik belép a Nagy-Britannia körüli háborús zónába. Ennek elsődleges célja az volt, hogy megakadályozzák az Amerikából érkező hadianyag Angliába való eljutását. Az Amerikába delegált német nagykövet mindent megtett annak érdekében, hogy a hajókapitányok tisztában legyenek ezzel a veszéllyel: több mint 50 újságban helyeztetett el fizetett hirdetéseket Amerikában, amik erre figyelmeztették a hajózókat. Alább egy részlet az egyik ilyen újságcikkből.
„Figyelem! Mindenkit, aki azt tervezi, hogy hajóra száll egy transzatlanti utazásra, emlékeztetnénk, hogy Németország és szövetségesei, illetve Nagy-Britannia és szövetségesei között hadi állapot áll fenn; hogy a háborús zóna magába foglalja a Brit-szigeteket körülvevő vizeket; hogy a Német Birodalmi Kormány hivatalos figyelmeztetésének megfelelően a brit és a britekkel szövetséges államok zászlaja alatt hajózó hajók ki vannak téve a pusztulás veszélyének…”
A világháború kitörése után az Admiralitás is jegyzékbe vette a hajót, mint potenciális segédcirkálót. Gyártottak is hozzá 12 löveget, de ezek soha nem kerültek a fedélzetre, mert a flotta úgy látta, hogy az üzemanyag-fogyasztás miatt nem éri meg katonai szolgálatba állítani a gőzöst.
A Lusitania 1915 márciuásban – tehát a korlátlan tengeralattjáró háború meghirdetése után egyszer már átkelt sikeresen az óceánon. A Cunard Line (ez a hajózási vállalat üzemeltette a Lusitaniát) vezetői úgy látták, hogy a hajó nagy sebessége lehetővé teszi, hogy megússza az U-Bootok támadásait.
Az utolsó út
1915. május 1. – az RMS Lusitania elindul utolsó útjára New Yorkból, William Thomas Turner irányításával. Hat nappal később már az Atlanti-óceán fenekén volt.
Az indulás előtt az utasokat figyelmeztették, hogy a német tengeralattjáróknak lőparancsuk van minden brit hajóra, ami a háborús zónában hajózik. A fedélzeten 1959 fő volt (a legénységgel együtt), köztük voltak magas rangú politikusok, üzletemberek, művészek és tudósok. A kapitány tisztában volt a veszéllyel, ezért amikor beléptek a háborús zónába, megkettőzte az őrséget és teljesen elsötétítette a hajót. A Kelta-tengeren sűrű köd uralkodott.
Az U-20-as német tengeralattjáró ekkor már napok óta a térségben volt, és május 7-én kora délután egy torpedóval eltalálta a Lusitania orrát, a második robbanás után pedig süllyedni kezdett az óceánjáró. Kevesebb mint 20 perc kellett hozzá, hogy teljesen elmerüljön. A gyors süllyedés mellett nehezítette a mentést, hogy a hajó az oldalára dőlt, így csupán 764-en élték túl a támadást.
Sokáig vita tárgyát képezte, hogy mi okozta a második detonációt, ami végleg megpecsételte a hajó sorsát. Voltak akik úgy gondolták, hogy az U-Boot több torpedót is kilőtt, de a német jelentések szerint ez nem igaz. Két másik verzió sokkal valószínűbb volt: a gőzös kazánjainak felrobbanása, vagy az esetleges fegyverszállítmány detonációja küldte ilyen gyorsan az óceán fenekére a Lusitaniát.
Berlin természetesen arra hivatkozott, hogy az óceánjáró fegyvereket szállított, így jogos volt az elsüllyesztése. Egészen 2008-ig kellett várni a végső igazságra: búvárok merültek le a hajó roncsaihoz, és 173 tonna hadianyagot találtak. Többek között töltényeket, gránátokat és gyutacsokat.
Következmények
Woodrow Wilson amerikai elnök a háború kitörésekor meghirdette a be nem avatkozás elvét (splendid isolation), így ehhez illeszkedően az első reakciója kimerült abban, hogy követelte Németországtól, hogy ítélje el a hajó elsüllyesztését. Ennél is óvatosabb volt William Jannings Bryan külügyminiszter, aki azt mondta, hogy jogos volt a támadás.
Az esetből világszerte felháborodás lett, de a közvélekedéssel ellentétben a Lusitania elsüllyesztése nem vezetett automatikusan oda, hogy az Egyesült Államok is belépett a háborúba. A két esemény között majdnem két esztendő telt el.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
