Akasztóra is elért az országot uraló stadionláz. No nem állami milliárdokat kap az alföldi település, hanem Stadler József, a kilencvenes évek legendás üzletembere és futballklub-tulajdonosa tervezi, hogy újranyitja azt az elgazosodott, lassan szétporladó létesítményt, ahol hat éve járt legutóbb. A halálból visszatérő vállalkozó jelenleg ugyan egy szövetkezeti lakásban lakik, de nagyratörő terveket szövöget.
Az akasztói Bogi vendéglőben egy lány áll a pult mögött, és ábrándosan nézi az utcát. Nem a kinti látvány – egy pocsolyában álló kóbor kutya – hatására kalandozik el a tekintete, hanem a nosztalgiától.
– Nagy élet volt itt – mondja csillogó szemmel, amikor megkérdezzük, miként teltek itt a kilencvenes évek, amikor működött az akkor még ötezres faluban az NB I-es labdarúgóklub, a Stadler FC. Most azért látogattunk el a ma már csupán háromezer-ötszáz lelket számláló alföldi településre, mert Stadler József, a helyiek Józsi bácsija azt tervezi, hogy újranyitja a stadiont. A minap jelentette be közösségi oldalán a legismertebb akasztói lakos, hogy visszavásárolta a stadiont a Stadler-alapítvány részére.
http://mno.hu/
– Most arra hajolt rá Józsi bácsi, hogy edzőtáborokat meg gálameccseket szervez. Ebben lehet fantázia – mondja a lány, majd csak mosolyog, amikor arról érdeklődünk, mi volt minden akasztói Józsi bácsijának a trükkje. Hogyan sikerült telt házas meccseket varázsolnia és munkahelyeket teremtenie a semmi közepére az olajszőkítés, a téeszek feloszlatása és a rablóprivatizáció fénykorában?
– Azt csak ő tudja. Kérdezzétek őt – mondja a lány, és mosolyog tovább.
Így is teszünk, de az érintettre várnunk kell.
– Kicsit kések, tárgyalásom van, aztán pénzügyeket intézek – mondja a telefonba Stadler József, akire új lakása előtt várakozunk. Az üzletember ugyanis már rég nem a sportlétesítményben él, legutóbbi szabadulása után költözött be egy almazöldre festett szövetkezeti lakásba. A sötét folyosó fala lambériázott, a padló mettlachi, a juhászból lett milliomos lakása alatt pedig cukrászüzem működik.
http://mno.hu/
De mire megsajnálnánk a sivár körülmények miatt, egyszer csak mellettünk terem a semmiből, hóna alatt iratköteg, kigombolt inge alatt látszik a fityegő aranykereszt, a szíve feletti kabátzsebben pedig ott az elmaradhatatlan, aranyszínű mobiltelefon.
– Bírósági vagy üzleti tárgyalás volt? – kérdezzük a lépcsőházban a lakás felé haladva.
– Üzleti, természetesen – mondja büszkén a vállalkozó, aki kétszobás lakása tárgyalójában ültet le minket. Az előtér hálóként és konyhaként is funkcionál, a tárgyaló pedig egyszerre raktár és termékbemutató terem. A két hosszú asztalon sorakoznak a Stadler-könyvek, a cirill betűs címkéjű sörök, a földön pedig befőttesüvegben különféle savanyúságok. Az egyik asztal végén úgy fél méter hosszan gyógyszeres dobozok hevernek.
– Azokat is árulja?
– Nem, a fene vigye el, azokat be kell szednem! – mondja fintorogva, de azért nevetve Stadler. Amikor viszont szóba hozzuk a stadion visszavásárlását, már semmi mást nem látni a tekintetében, csak bizakodást és céltudatosságot.
http://mno.hu/
– Ki kell fizetni az utolsó pezetát is, és akkor végleg a Stadler-alapítványé lehet a stadion – mondja.
– Hogy lesz meg a pénz?
– Egyrészt eladom azt a területet, amelyen a solti ruhaboltom állt. Áruházat, szállodát álmodtam ide, de most a stadion fontosabb, minden bevétel oda megy majd.
– Csődbe ment a ruhaüzlet?
– Bizony, egy nő átvágott vele. Még ha fiatal lett volna, meg is tudnám bocsátani neki, de ez így bizony nagyon drága volt – mondja a szebbik nem nagy barátjaként is ismert üzletember, arcán fültől fülig terjedő, széles mosollyal.
– Ez még nem minden – mutat maga mögé a földre, ahol a savanyúsággal töltött befőttesüvegek sorakoznak. Elmondja, hogy rajtuk azért nincs még címke, mert a levédett Stadler márkanév alatt fogja értékesíteni őket. Hogy a nevével elválaszthatatlanul összenőtt orosz és ukrán piacra szánja-e őket, arra egy újabb mosoly a válasz.
– Korai erről még beszélni, legyen elég, hogy zömükben hazai termékeket értékesítek majd. Lesz Stadler vodka, Stadler bor és valamilyen női ital is, mert sok a rajongó hölgy. Majd hozzáfűzi, hogy várja azon borászatok jelentkezését, amelyek együttműködnének vele. Ekkor panaszolja el, kicsit bántja, hogy mindenki csak juhászból lett focimilliomosként emlegeti.
– Azt kevesen tudják, hogy taknyos gyerekként kóstolás alapján én már bort szállítottam Svájcba, és semmit sem küldtek vissza, pedig ők kemény üzleti partnerek.
– Sőt nem is rabolták el – utalunk arra a sztorira, hogy 1994-ben állítólag csecsen bűnözők rabolták el váltságdíj reményében. Stadler azonban elengedi a füle mellett megjegyzésünket. Inkább a stadionról beszél: húsz bográcsban fő majd a birkapörkölt, ami pedig megmarad, azt az akasztói kóbor kutyák eszik majd egy hétig – tervezi, s kihúzza magát.
Aztán a börtönévekre tereljük a szót.
– Nagyon sokat szenvedtem – idézi fel rossz emlékeit. Cukorbetegség gyötri, de a hasnyálmirigyével is súlyos gondjai voltak. Állítja, olykor napokig hagyták feküdni a saját verejtékében, aztán előfordult vele az is, hogy hat kórház is lemondott róla, hiába hurcolta őt két napon keresztül a mentő. Végül minden mindegy alapon belement, hogy végrehajtsanak rajta egy többórás műtétet. Csodák csodája, sikerült.
– Azóta minden nap ajándék – mondja Stadler, aki valamennyi ajándék napot arra fordítja, hogy újra megnyithassa a stadiont, és oda visszaköltözhessen. Ott akar meghalni, ahogyan azt az egyik bulvárlapnak nyilatkozta, ám az újság azt már nem írta le, amit a vállalkozó hozzátett: negyven év múlva…
Kigyalogolunk a stadionhoz. Közben megkérdezzük, honnan jött a labdarúgás iránti szeretete. Kiderül, hogy első emléke a londoni 6:3 1953-ból, amelyet szüleivel és testvérével a miklai rabgazdaság kultúrházának rádióján hallgatott.
– Meglehetősen sorsszerű a helyszín – jegyezzük meg, de Stadler csak együtt hallgat a csendes, erdős tájjal. Még nagyobb életet szeretne hozni a faluba, mint ami a kilencvenes években volt itt, mondja immár az elgazosodott, lassan szétporladó létesítmény árnyékában.
Rákérdezünk, miként lehetséges az, hogy a már lerobbant stadion egyik utolsó rendezvénye egy gárdaavató volt. Ám Stadler nem felel, politikáról semmit nem akar mondani. Csak annyit, hogy a „mostaniak nem ártottak, úgyhogy ki lehet találni, kik csuktak be”. Azt még azért elmeséli, két párt is megkereste, hogy legyen a jelöltjük vagy legalább a tanácsadójuk, de hát sajnos el van tiltva a közügyektől. Mindenesetre biztos benne, hogy bárkinek megháromszorozná a szavazatait, és bármelyik vállalkozás forgalmát megduplázná fél év alatt. Éppen ezért csak a vállalkozók félnek a visszatérésétől.
http://mno.hu/
– Az itteni emberek szeretnek – mondja búcsúzóul.
A Bika kocsmában és környékén ez így is van. Egymás szavába vágva mesélik az emberek, mennyit dolgoztak Józsi bácsi hívó szavára, hogy nyolc hónap alatt felépülhessen a stadion, amelyben nem volt ritka a tíz-húsz ezer szurkoló sem.
– Most meg lasszóval szedik össze az embereket Felcsútra a Videoton meccseire, de van egy különbség: Józsi a saját pénzéből csinált ide mindent – jegyzi meg az egyik törzsvendég.
Ártatlanságáról is meg vannak győződve, csak egyvalaki jegyzi meg némi hallgatás és fröccsözés után, hogy „ha csinált is valamit, azt már rég leülte”.
– Elővette őt az állam bácsi. A semmiért – kontrázik egy újabb betérő. De nem kell hozzá sok, hogy témát és persze évtizedet váltsunk. Miközben a kifüggesztett Fradi- és Stadler-csapatképeket nézegetjük, a csapos elmeséli, hogy nála ették a halászlevet és a birkapörköltet a zöld-fehér ultrák vezérei, akiktől Stadler csak annyit kért, hogy ne legyen balhé – nem is volt. Ott rotyogtak a lelátók alatt a bográcsok…
Hogy sikerül-e véghez vinnie a terveit Józsi bácsinak, arra csak óvatos, de azért reménykedő biccentések érkeznek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.29.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »