A nemzetközi helyzet egyre fokozódik – süthetnénk el A tanú című filmből Virág elvtárs örökbecsű mondatát, amikor a közelmúlt balkáni fejleményeire tekintünk. A hagyományosan lángokban álló térség az új európai hidegháborús rendszerben közvetítők útján vívott (proxy), forró konfliktusok terepe lehet.
Bosznia-Hercegovina és Koszovó mindmáig megoldatlan problémája kitűnő lehetőséget kínál az amerikai–orosz rivalizálás kiélezésére, de más töréspontok is akadnak. Az első ilyen Montenegró csatlakozása a NATO-hoz, amelynek legfőbb stratégiai indoka az, hogy így megakadályozható, hogy Oroszország az Adrián kikötőhöz juthasson. A második a görög névvita miatt az euroatlanti integrációból kirekesztett Macedónia belpolitikai, illetve vallási-etnikai megosztottsága, magyarán az albán kártya ismételt kijátszása, amely 2001-ben – igaz ugyan, hogy háborús küszöbértéket elérő összecsapások, ezerfős veszteség árán – még megfékezhető volt. A harmadik a katonapolitikai téren Oroszországhoz húzó Szerbia és a Nyugatba integrált Horvátország lappangó, de óriási háborús potenciált rejtő szembenállása, amely immár helyi fegyverkezési versenyben is tetten érhető.
Ami a részleteket illeti, az érintett országok belpolitikájában fel-feltűnő erőszak (lásd Macedóniáról szóló cikkünket) éppúgy említhető, mint az energiaútvonalak kapcsán javarészt már megvívott, nyugati győzelmet hozó csaták. Ezeknek az a tétjük, hogy Oroszország ne építhessen Ukrajnát megkerülő csővezetéket délről Közép-Európába a Lengyelországot megkerülő, Németországba tartó Északi Áramlat mintájára, függetlenítve itteni energetikai kapcsolatait és befolyását a Kijevvel zajló konfliktusától. Ebben a játszmában fontos momentum volt Bulgária meghátrálása a nyugati nyomás alatt, és az alternatív útvonalkeresés kapcsán ez adja a geopolitikai hátterét a még mindig „billegő” macedóniai konfliktusnak is.
http://mno.hu/
Persze Szófiában is konstans politikai bizonytalanság uralkodik, ami azt jelenti, hogy újabb oroszbarát vagy „nem annyira Amerika-barát” eltolódás esetén újra előjöhet a kérdés. Persze vannak objektív körülmények: egy ilyen projekt nem valósítható meg szemvillanás alatt, de még egy politikai ciklus alatt sem, pláne, ha azt az instabilitás miatt nem is töltik ki. A gazdaságilag nehéz helyzetben lévő Moszkva nem engedheti meg magának, hogy rá nézve kedvezőnek ígérkező balkáni politikai mozzanatok esetén milliárdokat költsön egy vezetékre, hogy aztán ne tudja befejezni, az égetően szükséges dollártermelésre és befolyásőrzésre használni. Az mindenesetre tény, hogy a piacilag és geopolitikailag szintén jelentős török exportvezetéknek hála a lehetőség ott lesz a szomszédban, tüskeként az atlanti rendszer oldalában. Szintén objektív körülmény, hogy Szerbia kivételével a térség összes államában amerikai katonai jelenlét van, amely a célzottan oroszellenes Atlanti Eltökéltség hadműveletnek hála lényegében folyamatossá, ha nem is jelentőssé vált.
Magyarország a hazánkban szintén zajló orosz–amerikai pozícióharc miatt közvetlenül érintett. Ezért kulcskérdés a szerb–magyar kapcsolat, s ezért bír ebben a kontextusban „megelőző jelleggel” az utóbbi évek intenzív, történelmi megbékélési gesztusokkal is tarkított kapcsolatépítése. A nagyhatalmi konfrontáció fokozódása esetén azonban a kapcsolat sebezhetősége történelmi-etnikai-gazdasági síkon továbbra is kiaknázható egy újabb proxy konfliktus begyújtására. Ebből a szemszögből a migránsellenes céllal felépített high-tech kerítésrendszer esetleges hibrid hadviselési beszivárgások elleni funkciót is nyerhet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.29.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
