A volt CEU-s közgazdász hallgató vallomása arról, hogy mi folyik valójában a Soros-egyetemen.
Míg az egyik oldal az ilyen oktatási intézmények – köztük a Közép-európai Egyetem – szabálytalan működésével revolverezik, addig a másik oldal retorikájában az egyetemi autonómiát, a felsőoktatás szabadságát, végső soron az európai értékeket és a demokráciát védi.
Ami a szabálytalan működést illeti, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ott, ahol huszonnyolc intézményből huszonhét szabálytalanul működik, komoly baj van a szabályozással. Egyébként is: lehet-e szabályosan működni egy olyan országban, ahol egy hatóság három munkatársa egy konkrét ügy kapcsán ugyanazt a rendeletet háromféleképpen értelmezi? Vagy ahol a Nemzeti Adó- és Vámhivatal két megyei igazgatósága ugyanazon ügyben két, egymásnak ellentmondó határozatot hoz? Nem, a ma Magyarországon uralkodó szabályozási káoszban, a mindent elöntő – és a kormányzati propagandával szemben egyáltalán nem csökkenő – bürokrácia szorításában nem lehet szabályosan működni. Megjegyzem: a kormány is sorra szegi meg a rá nézve kötelező jogszabályokat, például az eljárási határidők tekintetében. Valószínűleg tehát nem a szabályos vagy szabálytalan működés a kérdés.
Azt se gondoljuk azonban, hogy a (felső)oktatás szabadsága, az európai értékek vagy a demokrácia a tét. Nehéz elhinni, hogy a felsőoktatási törvény módosítását ellenzők az oktatás szabadságát féltenék. Hiszen akkor miért mentek neki a cigány gyermekek felzárkóztatását célzó nyíregyházi görög katolikus iskolának? Vagy még korábban a jászladányi alapítványi iskolának, amelyet az önkormányzat azért hozott létre – az oktatás szabadsága jegyében –, hogy a gyermekeiket minőségi iskolába járatni kívánó szülők helyben taníttassák őket. Vagy miért nem állnak ki ugyanilyen hangosan a marosvásárhelyi magyar nyelvű felsőoktatás mellett?
Számomra, és sokunk számára, a kép másként fest. Magam az 1997–98-as tanévben voltam a CEU hallgatója, politikatudományi szakon. Nagyszámú külföldi hallgatótársammal együtt kétségkívül színvonalas oktatásban részesültünk. De a színvonalas oktatás meglehetősen ideológiavezérelt volt. Amint az egész egyetemi hangulat. A nyitottságára oly büszke egyetem könyvtárában a magyar napilapok közül kizárólag azok voltak hozzáférhetők, amelyek az akkori szocialista–szabad demokrata kormányt támogatták. Az angolszász sajtótermékek közül is csak a baloldali-liberális világnézetet képviselőkhöz lehetett hozzájutni. A Politikatudományi Tanszék konyhájában néha nagyobb volt az egy négyzetméterre eső SZDSZ-es parlamenti képviselők száma, mint az Országgyűlés üléstermében. A diplomaosztó ünnepségen pedig esküt kellett volna tennünk a nyílt társadalomra. Ettől csak azután állt el az egyetem, miután néhányan közöltük, hogy nemhogy esküt nem fogunk tenni, de ha ilyen lesz, akkor tüntetőleg ülve fogunk maradni.
Miről is szól hát a CEU körüli háború? A valódi választ valószínűleg Harrach Péter adta meg az Index újságírójának kérdésére: „Nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy ideológiai és politikai küzdelem része. Egy olyan hadseregnek a tiszti iskolája, amelyik kemény küzdelmet folytat a magyar társadalomban. Ez a lényeg.” Ebben az egyben a CEU vezetése is egyetért Harrach Péterrel, ugyanis Enyedi Zsolt, a CEU rektorhelyettese szerint is ideológiai küzdelem zajlik.
Ebben az ideológiai és politikai küzdelemben a CEU egy nagyon jól körülhatárolható ideológiát – ha úgy tetszik: világnézetet – és konkrét ügyekben ebből az ideológiából/világnézetből levezethető álláspontot képvisel. És ez akkor is így van, ha emellett a CEU mára a magyar felsőoktatás szerves része, ha minőségi oktatást nyújt, ha színvonalas nemzetközi konferenciákat szervez és kutatásokban vesz részt.
Azt, hogy a CEU-nak van világnézete, politikai karaktere, „szelleme”, a törvénymódosítással szemben fellépők közül is sokan elismerik, például Balázs Zoltán, a CEU korábbi oktatója, a jobboldali-keresztény értelmiség meghatározó tagja. Ezt a világnézetet lehet nevezni liberálisnak. Vagy baloldalinak. Vagy emberi joginak. Bárhogy is nevezzük azonban, ez olyan világnézet, amely ellenállhatatlanul önti el a mindennapjainkat, és amiből sokunknak nagyon elege van. Elegünk van a genderelméletből és annak a gyakorlatba való átültetési kísérleteiből. Elegünk van a klasszikus női és férfi szerepek eltörlésére irányuló törekvésekből. Elegünk van a női egyenjogúság leple alatt agresszíven nyomuló feminizmusból. Elegünk van az abortusz propagálásából. Elegünk van a homoszexuálisokból és abból, hogy azt próbálják a fejünkbe verni – és még inkább a gyerekeink fejébe –, hogy a homoszexualitás normális, sőt: támogatandó. Elegünk van abból, hogy a gyerekeiket a legdurvábban szegregáló elitiskolákba járató belvárosi értelmiségiek oktatnak ki bennünket társadalmi integrációból és magyar–cigány együttélésből. Elegünk van a folyamatosan felszínen tartott holokauszt témából. És elegünk van abból, hogy mindezt európai értékként akarják eladni nekünk. Nekünk, akik szintén európai egyetemeken tanultunk és szocializálódtunk.
És habár Balázs Zoltán szerint ezzel a karakterrel vagy szellemmel vitatkozni nem a kormány és nem a kormánysajtó, hanem a jobboldali értelmiség – többek között az ő – dolga, mi sokan azt érzékeljük, hogy ez a vitatkozás csekély eredményeket hoz. Mert ez a „szellem”, ez a „karakter”, ez az ideológia terjed mint a pestis. Elönt mint az árvíz. És a jobboldali értelmiség vitája annyit ér, mint pestissel szemben a C-vitamin vagy árvízzel szemben a homokozólapát. Csak példaként: az emberi jogi ideológia leszivárog a falusi munkanélküliek szintjére. A jobboldali értelmiség által hirdetett egyéni felelősségvállalás azonban nem.
És most azt látjuk, hogy a kormány támadást intézett ezen ideológia, ezen világnézet, ezen „karakter”, ezen „szellem” egyik bástyája ellen. Igen, politikai támadást. Merthogy a CEU nem csupán felsőoktatási intézmény, hanem a George Soros körüli politikai csoportosulás egyik tagja. Ez a csoportosulás pedig kőkeményen politizál. A vallott világnézetből következő konkrét cselekvéseket, politikai akciókat kezdeményez és/vagy támogat. A más ideológiai alapon álló kormányokat pedig igyekszik megbuktatni – amint ezzel nálunk is próbálkozott. Aki pedig politikai szereplőként viselkedik, ne csodálkozzon azon, ha az ellenérdekelt politikai szereplők politikai eszközöket vetnek be vele és a holdudvarába tartozó intézményekkel szemben. Itt most ez történik.
És miközben a kormány támadja a bástyát, mások védik. Ki ideológiai meggyőződésből, ki egzisztenciális érdekből, ki kollegiális szolidaritásból, ki pedig csak azért, mert elege van a kormányból. Erről van szó, sem többről, sem kevesebbről. Mi pedig valahogy úgy érezzük magunkat, mint 2006. szeptember 18-án este a Szabadság téren, amikor lángok csaptak fel a tévészékház épületénél. Mi magunk ugyan nem mentünk neki a székháznak, de a lelkünknek jólesett látni, hogy mi történik azzal az épülettel, ahol oly sokszor csúfolták meg a számunkra fontos értékeket. Nem hullattunk könnyeket érte. Ha ez a bástya elesik, ezért sem fogunk könnyeket hullatni.
Felföldi Zoltán
közgazdász, volt CEU-s hallgató
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
