519 ellenséges harckocsi, csaknem 1000 harcjármű, 150 löveg, 4 páncélvonat, 70 partra szállító jármű, egy-egy cirkáló, romboló és csatahajó kilövése – röviden így foglalható össze az egyik legeredményesebb, legtöbb kitüntetéssel rendelkező második világháborús német katona, a pilótaász Hans-Ulrich Rudel katonai teljesítménye. Hithű náci, a nemzetiszocialista propaganda kirakatembere, a Führer csodálója, a német kultúrfölény kritikátlan hirdetője, háborús bűnösök segítője – ez pedig a Stuka-pilóta pályafutásának és életének másik (?) oldala. Visszaemlékezése közel 70 év után először olvasható magyarul.
A kis sziléziai faluban született Rudellel kapcsolatban talán nem túlzás kijelenteni, hogy a katonaságra termett. Nyughatatlan, folyamatosan a kalandokat kereső természetének köszönhetően, szülei bánatára, már gyermekkorában sem a tanulásban, hanem a sportokban és a tanáraival szembeni csínytevések elkövetésében jeleskedett, majd 1936-ban felvételt nyert a Luftwaffe tisztképző akadémiájára. Mivel gyenge pilótának tartották, a második világháborúban eleinte nem vett részt a harcokban, ám kitartásának köszönhetően felülkerekedett felettesei vonakodásán, és Németország Szovjetunió elleni háborújában zuhanóbombázó-pilótaként olyan félelmetes hírnévre tett szert, hogy Sztálin személyesen tűzött ki a fejére a korban valóságos vagyonnak számító, 100 ezer rubeles vérdíjat.
Junkers Ju 87-eseivel, vagyis Stukáival 2530 bevetésen vett részt, amelyek során harmincszor lőtték le vagy kényszerült földre, ötször sebesült meg, 1945-ben pedig egyik lábát amputálni kellett, de még ezt követően is folytatta a harcot. Társait hatszor mentette ki ellenséges területről. Egy ilyen akcióhoz köthetők pályafutása talán legizgalmasabb pillanatai, amikor katonatársai kimentése érdekében mélyen a szovjet vonalak mögé, a Dnyeszteren túlra merészkedett. Repülőgépe a sárba ragadt, így gyalog kellett visszamenekülnie az egységéhez. A pár fokos Dnyeszter átúszását is túlélte, majd váll-lövéssel gyalogolt hosszú kilométereket, utolsó energiatartalékait is mozgósítva.
Rudel katonai teljesítménye valóban szinte példátlan, így az effajta történetekre és adatokra fogékony olvasót bizonyára magába szippantja majd a könyv. A militarizmusra kevésbé hajlamos érdeklődők számára is értékes olvasmány lehet azonban a kötet, megismerhetik ugyanis egy fanatikus katona gondolkodását, és megtudhatják, milyen lehengerlő hatást gyakoroltak egy vakbuzgó, mindenre elszánt pilótára a náci ideológia szólamai.
Rudel visszaemlékezése a korszak megkerülhetetlen dokumentuma. A pilóta 1944-ben részt vett a magyarországi harcokban, amelyet természetesen – a szovjetektől nem sokban különbözve – hazánk felszabadításáért folyó küzdelemként értékelt, 1945 elején pedig Szálasi még Vitézségi Éremmel is kitüntette. A kötetben emellett a Harmadik Birodalom – az ellenség elől takargatott – problémáiba is betekintést nyerhetünk, mint például Hitler visszafordíthatatlan leépülése. A pilóta a Führerrel több alkalommal is találkozott. Mivel az elérhető legmagasabb kitüntetést is megkapta, miatta a Vaskereszt egy újonnan alapított fokozatát is létrehozták, amelyet a korábbi kitüntetésekhez hasonlóan maga Hitler adott át neki. Rudel utoljára egy nappal a náci vezér születésnapja (egyben néhány nappal öngyilkossága) előtt beszélt személyesen Hitlerrel, immár a Führerbunkerben.
A pilóta nácizmus iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, ez pedig felvet bizonyos kérdéseket. Vajon szétválasztható-e a sokak által tiszteletre méltóként értékelt katonai teljesítmény attól az inhumánus ideológiától, amelynek a nevében ezeket az eredményeket Rudel elérte, és amelyekkel a legmesszebbmenőkig azonosult, olyannyira, hogy a háború után még Josef Mengele bujkálását is segítette? A kérdéshez a katonák frontvonalakon átívelő szolidaritásával közelítő, az angol-amerikai kiadáshoz – a magyar változatban is megjelenő – előszót író Douglas Bader brit repülőezredes, valamint a francia kiadás előszavát jegyző Pierre Clostermann szerint a válasz igen. Nyilvánvalóan nem kis számban akadnak azonban olyanok, akik szerint a válasz Rudel esetében bizonyosan nemleges, tekintve, hogy a kérdést a háborús szerepvállalás okainak aspektusából szemlélve aligha állhat valaki távolabb a Wehrmachtba kényszerrel besorozott, a véres küzdelemsorozatot vonakodva fogadó katonáktól a pilótaásznál, akinek fanatizmusára jellemző, hogy egy alkalommal, miután elfogyott a lőszere, legszívesebben belerepült volna egy orosz tankba.
Ugyanígy felmerülhet, hogy létezik-e egyáltalán tiszteletre méltó, pusztán „sportértéke” alapján mérhető katonai pályafutás, vagyis figyelmen kívül lehet-e hagyni, hogy a technikai-bürokrata nyelvre lefordított, azaz számokban kifejezett teljesítmény mögött kioltott emberi életek húzódnak meg? Vagyis: a háború logikáját természetesnek véve elfogadhatjuk-e a morális megfontolások kiiktatását, és jogosan beszélünk-e elismerően több száz kilőtt tankról és egy katona már-már emberfeletti hősiességről? Az érdeklődőkben Hans-Ulrich Rudel visszaemlékezése, a Stuka pilóta olvasása közben ezek mellett még számos izgalmas kérdés merülhet fel. Megválaszolásuk egytől egyig rájuk vár.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
