Oroszországnak minden nyugati számítás szerint régen térdre kellett volna hullania. A Krím annektálása és a kelet-ukrajnai konfliktus eszkalálódása ürügyén bevezetett szankcióktól, illetve az olajár drasztikus leszorításától azt remélték az ilyesmiben reménykedni hajlamosak, hogy a gazdaság összeomlik, a rendszer megroggyan, a tavasz rügyet fakaszt, Vlagyimir Vlagyimirovics elkotródik, utódja pedig pityeregve könyörög majd a globális nagyhatalmaknak és a mindenható nemzetközi tőkének, hogy bocsássanak meg neki. És segítsenek is, legyenek már olyan szívesek. Ha engem kérdeznek, mondtam volna előre, hogy nem lesz ebből semmi, de nem kérdeztek, mindig ez van.
Most ott tartunk, hogy az oroszok megint vodkát isznak whisky helyett, eszik a hazait, veszik, ami van – minden van, csak a pénz kevés, de volt rosszabb is, sokszor és sokkal –, és a többségük továbbra sem gyűlöli a rendszert és a nagyfőnököt. Az oroszok optimisták, bizony, nem úgy, mint például a magyarok. S ha netán utálkozhatnékjuk támadna, akkor ott az Egyesült Államok. Mindeközben ráadásul vége a zuhanásnak, idén várhatóan GDP-növekedés lesz, a Moody’s-felminősítés is megvolt nemrégiben.
„Oroszországot, ész, nem érted; méter, sing sose méri fel: külön úton jár ott az élet.” Van ez az aranyos Fjodor Tyutcsev-idézet – fordította Szabó Lőrinc –, álmélkodáskor mindig jól jön. Akkor is, ha totálisan idióta fotókat-videókat hord a szél az interneten, de akkor is, amikor másmilyen dolgok történnek arrafelé, mint amiknek történniük kellene szerintünk.
Mindazonáltal túl egyszerű volna ez így. Úgyhogy állításom a következő: nem arról van szó, hogy Oroszországot képtelenség lenne érteni vagy értelmezni. A mi felvetődő problémáink mélyebbek, szerteágazóbbak ezzel. Az a rossz hírem van, hogy a nyugati liberális gondolkodás konkrétan semmit sem ért, ami – földrajzilag vagy szellemileg, egyre megy – saját határain kívül található. Az arab világot, a Közel-Keletet, Iránt, Kínát, Dél-Amerikát, Afrikát, semmit. Illesztésmentesen passzol ebbe a sorba Oroszország is.
Hogy miért van így? A nyugati világ elhitte magáról, és mind a mai napig úgy tudja, hogy nincs nála tökéletesebb – kapjuk elő egy pillanatra a túlhasznált közhelyet a történelem végéről –, ezért meggyőződése, hogy a további létező világok számára az egyetlen érvényes magatartásforma: közéjük vágyódni a progresszió jegyében. A fentiekből egyenesen következik, hogy ebből a nyugati világból egyszerűen hiányzik a kíváncsiság. Minden, ami más, mint mi, az meghaladandó és meghaladható, ezért nem érdekes.
Innen már csak egy apró lépés, hogy bár az erő ezen az oldalon van, az értetlenség súlyos frusztrációkhoz vezessen. Így lesz a gazdasági-katonai téren alapjában véve nem feltétlenül versenyképes oroszokból meghatározó tényező. Minél kitartóbban és hangosabban ismételgeti a Nyugat, hogy Oroszország nem nagyhatalom – nix ugribugri, nix kétpólusú világrend –, annál inkább fűti a folyamatokat, amelyek mégis ezt eredményezik.
A hidegháború emlegetése is része ennek a képletnek. A hetvenes–nyolcvanas évek és napjaink között vannak evidens egyezések, viszonylag könnyű azonosítani őket, ám a különbségekre mintha ügyet sem vetnénk. Meglepő, de stimmel: anno a globális szembenállás korántsem volt annyira félelmetes a Szovjetunióból nézve. A politika rusnya ellenségnek láttatta Amerikát, ám a kapcsolódó eszmei mondanivaló az volt, hogy a szovjet hazát soha nem nyomhatják le a gonosz kapitalisták. Lám, a náci Németországnak sem ment. A nagy honvédőnek nevezett háború volt az alapja ennek, és a békeharc jegyében a Szovjetunió nem lehetett agresszor, csak kemény legény, aki megvédi magát, ha bántják.
De a differenciák legalább ennyire fontosak. Először is: most tele vannak a boltok. Másodszor: harminc-negyven éve Amerika csak a hivatalos propagandában volt mocskos mumus, az emberek szemében a vágy elérhetetlen tárgyaként tündökölt. Mindenki farmernadrágban akart járni, mindenki rock and rollt akart hallgatni. Ezeket közben megkapták – ám a romantika odalett. Harmadszor: a felvonulásokat nemigen lehetett elbliccelni május 1-jén és november 7-én, de Leonyid Brezsnyevben vagy Jurij Andropovban a leghülyébb elvtársak sem hittek. Ehhez képest 2014 tavaszán ott voltam Minszkben, a jégkorong-világbajnokság fehérorosz–orosz meccsén. Olyan ünneplést, amit a telt házas arénától kapott a két főarc a tömegtől, el sem tudtam volna képzelni előtte.
Innen kellene elindulni valahogy. Felfogni, hogy a világok nem egyformán működnek.
Azt a régi hidegháborút, mint tudjuk, végül simán nyerte Amerika. A vesztes birodalom összeomlott. Hál’ istennek. Viszont képtelenség eltüntetni a föld színéről 17 millió négyzetkilométert és 150 millió embert. Két dátumot említettem, a harmadikat még nem. Május 9-ét. Oroszországhoz ez a dátum a kulcs. Mindmostanáig és még sokáig.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 07.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
