Napok óta tombol a Busó-gate az ötmillió nőjogi szabadságharcos, ötmillió hímsoviniszta, és tízmillió néprajkutató országában: Álarcos alakok összefogdostak egy 15 éves lányt z idei busójáráson. Erről aztán a különböző portálok megmondóembereitől az egyszeri Facebook-lakókig mindenkinek van véleménye , és mind meg is vannak győződve arról, hogy a nagyvilág csak arra vár, hogy ezt megismerhesse. Miért épp én, főállásű véleményipari szakmunkás, maradjak ki ebből?
Pláne, ha az elmúlt napokban egyik ámulatból, a másik dührohamba estem attól, milyen irgalmatlanul nem látjuk a fától az erdőt. Csak a saját kis cserjénket ölelgetjük, hívják azt a nemek közti egyenlőségnek, a hagyományok védelmének, vagy akár csak a vágynak, hogy belerúghassunk bármibe, ami a rohadtszemétállat másik tábornak fontos. Isten ments, hogy egy méterrel is hátrább lépjünk, hogy, ha nem is az erdőt, de legalább a környező néhány fát, bokrot, mókust és turistát észrevegyük! A végén még rá kellene ébrednünk, hogy ez az ügy (sem) arról szól, hogy az ajróper haladó progresszívek/tetves gyökértelen magyargyalázók és a népünk hagyományait őrző hazafiak/maradi, tahó, nőgyűlőlő parasztok (kívánt rész aláhúzandó) egymásnak feszülve védik meg az európai értékeket/a hazát (kívánt rész, mint előbb).
Hanem arról, amiről a Beatrice örökérvényű, és általam már nem először idézett bölcsessége is szól:
„Azért szar ez az egész világ, mert ti emberek szarok vagytok.”
Igen, mert szarok vagyunk. És elszarjuk a világot magunk körül. Még a legfontosabbat, őseink örökségét is, mint, amilyen a busójárás. Az ugyanis a közidelemmel ellentétben
nem egy rendezvény. Hanem egy hagyomány.
A mohácsiaké, azok közül is leginkább a sokácoké. Évszázadokon át ők faragták a maszkokat, ők öltötték fel tél végén a jelmezeket, és vonultak végig a saját városukon. Hangosan, pimaszul, pajzánul, olykor közönségesen és balhésan.
Mindenki tudta, hogy mi ez, hogy mit jelent, és mivel jár.
Tavaszváró termékenységünnep, amelyhez hozzátartoznak a bizarr álarcok, a pálinka, az utcai szemtelenkedés és a fából faragott féméteres péniszek is. A 15 éves lányok fogdosása meg véletlenül se.
Egy alkalommal szemtanúja voltam annak, hogy egy autót leöntöttek egy zsák liszttel. Ha az én kocsimmal teszik, jó eséllyel kiugrottam volna, és a srác fejébe húzom a zsákját. A volán mellett ülő hölgy azonban önfeledten nevetett, és integetett. Helyi volt. Mohácsi. Talán még sokác is. Biztos nem volt kellemes negyed órán át lépésben haladni kapatos tömegben, és az 5 fokban lemosni a szélvédőt – de
ami történt, az ő hagyománya is volt.
Örült, hogy a részese lehetett.
Ellentétben azzal a sok tízezer emberrel, aki az utóbbi években a Duna-menti kisvárosba özönlik, hogy részt vegyen egy gigarendezvényen. Ami nemzedékek hosszú során át nem gigarendezvény volt, hanem helyi tradíció, a jelen levők pedig
nem résztvevői, hanem hordozói és megélői voltak a hagyománynak.
Mi meg most odamegyünk, veszünk húszezerért busómaszkot, vagy csak egy üveg töményet, délután háromra elintézzük magunkat, és élvezzük, hogy legálisan lehet ordibálni, faragott brét lóbálni – meg, ha úgy alakul, 15 éves lányokat fogdosni. Mert partytájm van, őrület, meg bulika. A saját frusztrált prosztóságunkat visszük magunkkal, és ezzel a ragacsos, sörjégerszagú trutymóval összekenünk egy gyönyörű szakrális hagyományt. Ami
a termékenységről és nem a dugásról, a pajkosságról és nem a bunkóságról, a mámorról és nem az ordenáréságról szól.
Csakhogy erről az M6-oson Mohácsra özönlő tízezrek javarészt nem tudnak. A legtöbben
fékevesztett őrjöngést, vagy kenyérlángosos,vattacukros kokakólás családi majálist várnak.
És, amikor ez a két csoport találkozik egymással, az olyan lesz, mint a mostani balhé. És ekkor persze beindulnak a jól bejáratott, idegeinkbe égett urbánus vs. népi reflexek. Követeljük a „maradi, bunkó, paraszt szexista” szokás betiltását, vagy harcosan védelmünkbe vesszük a „hagyományt”, és kikoktatjuk a pesti prolikat, hogy a busójárás márpedig ilyen, akinek nem tetszik, minek ment oda?
És miközben mi szétcsapva veretjük a kolóra, vagy rémülten takargatjuk a gyerekünk elől a fallikus szimbólumokat, utána meg a neten öljük egymást
– a busók elbujdosnak az őrült felhajtás elől.
Mert, megsúgom: az igazi busójárás manapság már nem akkor van, amikor a tömeg leözönlik Mohácsra. Nem árulom el, hogy mikor, nehogy ezt is tönkre vágjuk. Engem egyezer ért az a megtiszteltetés, hogy részt vehettem rajta, de szavamat vették, hogy ennek nem vihetem hírét. Mert azt meg akarják őrizni a sokácok, e kicsiny, büszke nép kincsének.
Vattacukor és kóla nincs – de 15 éves gyereklányokat se fogdosnak. Nem szorulnak rá sem a bunkóparasztozó kioktatásra,, sem a wannabe néprajzkutatók okoskodására. Ők nem értelmezik, boncolgatják, meg magyarázák a hagyományt – hanem élik. És egyetlen dolgot várnak tőlünk: egy kicsit több tiszteletet. Nem maguknak: az őseiknek, akik rájuk hagyták azt a tradíciót, amibe mi olyan lazán gyaloglunk bele.
És, ha a busójárás sok ezer vendége közül akadnának, akik lelkükre vennék e fenti sorokat, és úgy éreznék, ledorongoltam őket, nekik ajánlom a fentebb citált Beatrice-idézet folytatását:
És én, én is egy kicsit!
Sajnálom, én is egy kicsit!
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »