Mit tehet az, akinek a szerette az ital rabja és ezt rajta kívül senki más nem látja? Anna története következik.
Pár héttel ezelőtt, miután megjelent cikkünk egy huszonnégy éves alkoholista fiatalról, megkeresett egyik olvasónk, Anna. Sokáig töprengett, hogy írjon-e, mivel azt gondolta, az ő története nem elég izgalmas, érdekes. Nincs benne ellopott vagy elivott pénz, és testi erőszak sem. Csak minden más, írta üzenetében.
Valóban, Anna mondanivalója nem volt kifejezetten izgalmas, inkább szomorú és tanulságos. Kitűnt belőle, hogy az alkoholizmus mennyire alattomos betegség, amely nemcsak a benne szenvedőt teszi tönkre, hanem a hozzá legközelebb állót is. Úgy, hogy sok esetben a kicsit távolabbi környezet tudomást sem vesz róla, mert nem ismeri fel a problémát.
A negyvenéves Anna hét évvel ezelőtt ismerkedett meg a vele egykorú Péterrel. Az ismeretségből fél év alatt szerelem lett, lassan minden szabad idejüket együtt töltötték. Nagy közös baráti társaság alakult ki, és szinte valamennyi szombatjuk bulival telt. Anna sohasem szerette az alkoholt, de azon kapta magát, hogy kapcsolatuk első néhány hónapjában ő is rendre megiszik egy-egy pohárral.
– Észre sem vettem, amíg egy barátnőm fel nem hívta rá a figyelmemet.
Ekkor tűnt fel neki, hogy valóban, már nemcsak a bulikon, minden este lecsúszik otthon is egy kis vodka.
– Péter sokat volt távol a munkája miatt, külföldre is kiküldte a cég, hogy ellenőrizzen ezt-azt a kinti telepeken. Amikor vártam haza, az első, ami eszembe jutott, hogy beszerezzek neki egy üveggel. Automatikusan jött a gondolat, később raktam össze, hogy ez már nem volt teljesen normális.
Péter egy év elteltével, csúnya veszekedés után szakított Annával. A nő azonban annyira szerette, hogy próbált vele kapcsolatban maradni. Ez kissé nehéznek bizonyult, tekintve, hogy a férfi ekkor folyamatosan ivott, és lerázta magáról. Anna aggódni kezdett érte, próbálta megkeresni Péter édesanyját, barátait, hogy – ha már rá nem hallgatott – figyelmeztesse őket, baj van.
– Azt kaptam mindenkitől, hogy ugyan már, egy kapcsolat felbomlása után mindenki iszik. Én pedig próbáltam elmagyarázni nekik, hogy nem csupán most, hanem amióta ismerem, azóta iszik. Mindenki hülyének nézett, senki sem hallgatott rám.
A szakítás nem volt hosszú életű, Péter visszaédesgette magát Annához, aki naiv szerelmesként boldogan fogadta. Úgy döntött, majd ő segít rajta, és minden jó lesz. Elkísérte a kocsmázásokra, bulikra, és egy darabig rezzenéstelen arccal figyelte, mit csinál. Azt gondolta, így támogathatja, miközben kényszeresen méregette az otthoni palackokból fogyó ital mennyiségét.
– Többórányi ivás után sem kötekedett, rendesen beszélt, nem volt sem túl vicces, sem magába forduló, sőt: elképesztően magabiztos és sármos. Ennek pedig az lett a vége, hogy a szemem láttára kezdett ki nőkkel.
„Tudvalévő, hogy nyolcszázezer regisztrált alkoholista van Magyarországon. És mennyivel több lehet valójában! Vegyük hozzá valamennyi hozzátartozójukat, és ott tartunk, hogy a fél ország szenved” Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
Amikor ezt Anna másnap számonkérte, Péter tagadott. Már persze akkor, amikor nagyjából délutánra visszatért a józanság állapotába az előző napi sör- és vodkamámorból. Anna újra a barátokhoz fordult, akik továbbra is ellentétes véleményt hangoztattak. Vagy azt, hogy Péter nagyon jó fej srác, aki valóban nőzik, de semmiképpen sem alkoholista. Vagy azt, hogy azonnal el kellene hagynia, hiszen egy alkoholista barom.
Anna egyik állásponttal sem értett egyet, így újfent megpróbálta saját kezébe venni az ügyet. Beírta a Google-ba, hogy elvonókúra, és tárcsázta az első elérhető intézmény számát. Meglepetésére az adminisztrátor azonnal kapcsolta neki az igazgatót, aki háromnegyed órát beszélt vele telefonon.
– Azt gondoltam, hülyének fog nézni, mert elsőre csak annyit tudtam mondani, hogy fogalmam sincs, miért hívom, és jó helyen járok-e. Ám nagyon kedves volt, elmondta, hogy maga is alkoholista, csak éppen harminc éve nem iszik. Nagyon sok mindent, amiről addig fogalmam sem volt, elmagyarázott a betegségről. Rájöttem, hogy nem én vagyok a paranoiás, hanem tényleg baj van.
A szakember azt tanácsolta Annának, hogy ne menjen Péterrel az ivászatokra, mert akkor úgy fogja érezni, ez a támogatását jelenti. A felismerés első lépése az lehet, ha a férfi rájön, hogy magára maradt ebben a tevékenységében.
Anna újra megpróbált különböző programokat kitalálni a vedelés alternatívájaként, hiába. Péter vagy azért nem tartott vele, mert kocsmázni volt, vagy mert a másnaposságtól szenvedett. Ha nagy nehezen rá lehetett venni valamire, látszott rajta, hogy feszült. Kirándulni kocsma helyett?!
– A végén én maradtam egyedül, nem ő. A barátok kocsmáztak vele, én pedig ettem magam, szinte tönkrementem a tehetetlenségben. Legszívesebben beleüvöltöttem volna mindenki arcába, hogy segítsetek már. Volt, akiébe meg is tettem, mindhiába. Egy idő után ők is eltávolodtak tőle, bár továbbra sem látják, hogy beteg. Péter azonban talált helyettük másokat, úgymond új barátokat. Szerintem ivócimborákat.
Anna négy év alatt teljesen tönkrement lelkileg. Azontúl, hogy akit szeretett, alkoholista, a férfinak kötődési gondjai is voltak. A nő eleinte ennek tudta be az ellene irányuló folyamatos szurkálódásokat. Aztán rájött, hogy az is az alkohol hatása.
– Ültünk egyszer (már a hetedik évben) az autóban, én vezettem. Kétpercenként odaszólt, hogy mért így vagy mért úgy vezetek, nem vagyok normális, látszik a vezetési stílusomon. Ekkor még csendben tűrtem. „Elképesztő szart főztél tegnap, remélem, ma nem az lesz” – folytatódott. Kisvártatva így szólt: „Amúgy rohadtul meghíztál, igazán tehetnél valamit. Lassan undorító vagy.” Ennél a mondatnál nyomtam be a féket, és kitettem az út közepén. Végleg vége lett kapcsolatunknak.
A pocskondiázások ellenére Anna még mindig nem akarta teljesen elengedni Péter kezét.
– Ekkor már főleg azon járt az eszem, hogy ha valami baja esik, az kinek lesz a felelőssége. Senki sem veszi tudomásul, hogy beteg. Csak én látom, én tudom. Akkor az én lelkemen szárad, ha mondjuk alkoholmérgezése lesz, vagy éjszaka elüti egy autó?
Anna csak egy helyen kapott némi gyógyírt fájdalmára és tehetetlenségére. Eljárt az alkoholisták barátainak és hozzátartozóinak anonim csoportja, az Al-Anon összejöveteleire.
– Amikor először mentem el, kíváncsi voltam, milyen embereket találok majd ott. Nos, fiatalt és öreget, jól szituáltat és nagyon szegényet egyaránt. Ekkor mondtam ki először, hogy Anna vagyok, alkoholista hozzátartozója.
Anna ott eszmélt rá, hogy valójában nem párkapcsolati problémáktól szenvedtek, hanem az alkoholizmustól. Ketten.
– Tudvalévő, hogy nyolcszázezer regisztrált alkoholista van Magyarországon. És mennyivel több lehet valójában! Vegyük hozzá valamennyi hozzátartozójukat, és ott tartunk, hogy a fél ország szenved. Ezt a problémát nem ismeri fel a társadalom. Az írásukban nagyon megfogott, amikor azt mondta a beteg lány, hogy nem csak az az alkoholista, aki dülöngélve, felpüffedt arccal tolja a biciklit. Valamikor ők is ugyanúgy működtek, dolgoztak, mint bárki más, igaz, egy idő után már változó színvonalon. Mindent megtesznek, hogy leplezzék valós állapotukat. Lehúzzák arcuk előtt a redőnyt.
Anna a mai napig kapcsolatot tart Péterrel, de a helyzet nem változott. A férfi részegen bevall bizonyos dolgokat (például azt, hogy már egész nap iszik), és amikor Anna máskor aggódva felemlíti neki, akkor megkapja, hogy ő a hazug. Hajnalban néha pocskondiázó üzenetek érkeznek. Anna törli őket, és tűr, az anonimoknál dolgozva fel keserveit. Emberileg, érzelmileg még nem tudja magára hagyni a férfit, de azt is felismerte, hogy egyedül nem tud rajta segíteni. Próbálja élni az életét, mert mindenki csak saját magát tudja megmenteni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 25.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
