Mindig is zavart a zaj. Soha nem értettem a többi gyereket, hogy miért kell a legapróbb, legjelentéktelenebb információt is fejhangon visítva közölniük.
– Kéépzeld, anyaaa, ma Benő behozta a sárga kisteherautóóójááát!
Az ember a saját gondolatait sem hallja tőlük a négyes-hatoson.
Nálunk otthon is ez megy. Öcsém és húgom úgy örül a palacsintának, mintha a Grammy-díjat kapták volna meg. Folyamatos a ricsaj. Kivéve akkor, ha Klári néni átjön.
– Szívem, most menjetek be a szobádba, hadd beszélgessen anya Klári nénivel kicsit!
Szeretem, ha nálunk van Klári néni. Nem csak azért, mert méregdrága cuccokat hoz nekünk mindig. Pedig hoz. Hanem mert ilyenkor csönd van. Tesóim elhúznak a szobájukba, én pedig a konyhában csinálom a házimat, és néha belehallgatok abba, amit anya és barátnője beszél a kanapén.
Klári néni mindig nagyon csinos. Gyönyörű aranyszőke haja van, tipp-topp a sminkje, és a legutolsó divat szerint öltözködik. Szerény becslésem szerint egy szoknyája többe kerül, mint a mi konyhánk teljes felszerelése.
Anya és Klári néni gyerekkoruk óta barátnők. Mi a József körúton lakunk, kétszobás polgári lakásban, öten. Klári néni és a férje Budán egy palotában.
Klári néni mindig szomorú. Jön, mosolyog, átadja az ajándékokat, még mindig mosolyog, nevet a tesóim hülye poénjain. De ahogy egyedül maradnak anyával a kanapén, rögtön elkomorul az arca.
– Nem tudnék mást megszokni, értsd meg. Te már egy ideje ebben vagy, és megértem. De nekem ez már nem menne – mondja anyának, de nem pontosan értem, miről beszél.
– Lassan nem tudok neked mit mondani, Klári. Bár azután, hogy azt mondtad, legutóbb a stábnak is feltűntek a foltok, de ők sem szóltak semmit, már nem tudom, mi vagy ki kellene ahhoz, hogy észhez térj.
Egy egész tavasz telt el, és Klári néni nem jött. Kezdtem teljesen becsavarodni a zsibongástól. Vágytam arra, hogy hozzon egy kis csöndet. Aztán, mint a messiás, egy nyári napon megjelent. Ugyanolyan szép volt, de sokkal soványabb. Már nem nevetett a tesóim poénjain, és csak lezuhant anyám mellé a kanapéra. Hosszú ujjú ing volt rajta és farmer, amit nem értettem, hiszen árnyékban negyven fok volt odakint.
Ezúttal nem maradt sokáig, pedig anya marasztalta. Pár percet töltött nálunk, aztán elrohant.
Nem bírtam magammal, és úgy döntöttem, utánamegyek.
Meglepetésemre nem a menő kocsija felé indult. Ott sem volt. Sietve szedte lépteit a villamos felé. Felszálltam vele, és egészen hazáig követtem.
Elképesztő palotában élt. Kovácsoltvas kapu, hófehér falak, ég felé tornyosuló felső szint, aranyozott kilincs. Ócska kerti törpék a frissen nyírt füvön.
Belopóztam mögötte a kapun, és megláttam egy oldalsó ablakot. Benéztem, hogy mi történik.
– Hol a büdös picsában voltál, he? – ordított rá egy igen jóképű, középkorú férfi. Valahonnan ismerős volt nekem, de nem tudtam, honnan.
– Csak kimentem egyet sétálni – válaszolta halkan Klári néni.
– Ne hazudj nekem! Biztos megint a kis barátnődnek panaszkodtál. Belegondoltál, hogy mit szólnak majd a pártban, ha a hazugságaid eljutnak hozzájuk? Nem, persze hogy nem. Mert te csak magadra gondolsz – üvöltötte a férfi, miközben elkezdte tépni Klári néni haját.
Nem bírtam magammal, és elkezdtem kopogni az ajtón. A férfi nyitotta ki, mögötte jött sietve Klári néni.
– Jó napot kívánok, Klári nénihez jöttem – nyögtem ki hirtelen, miközben észrevettem, hogy Klári néni holtsápadt lesz.
– Kedvesem, Klári néni nincs jól. Gyere vissza máskor! – mondta a férfi, majd rám csapta az ajtót.
Nem tudtam, mitévő legyek, így hát hazamentem.
Teltek-múltak a napok, de nem hallottam semmit Klári néniről. Mígnem egyszer arra jöttem haza a suliból, hogy anya nagyon sír, apa vigasztalja. Néma csend volt. A tesóim pisszenni sem mertek.
– Mi a baj, anya? – rohantam oda hozzá.
– Klári néni meghalt – válaszolta.
Megdermedtem. Megjelent előttem mindenféle rémkép, ahogy az a férfi fojtogatja vagy üti-veri, és vérben úszva fekszik a többmilliós padlón.
– De hogy, anya?
– Hogy is mondjam, kicsim, nagyon szomorú volt, abba halt bele – válaszolta, de nem vagyok hülye, tudtam, ez mit jelent.
– Öngyilkos lett?
– Igen, kicsim.
Továbbra is néma csend volt. Hetekig kitartott. Először életemben örültem a zsibongó gyerekeknek a villamoson.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 25.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
