Kopogtat a tavasz. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy kezdődik az első osztályú labdarúgó-bajnokság. S bár ma már nem járnak tízezrek egy-egy meccsre, a fű illata még sokakat kihajt a pályákra. A nyitány előtt az ősz meglepetéscsapata, a Vasas legendájával, a piros-kékek eddigi hat bajnoki címének mindegyikében tevékeny részt vállaló, 84 éves Berendy Pállal idéztük fel a dicső múltat.
– Látom, szeret rejtvényt fejteni. Hatszoros magyar bajnok, öt betű…
– …Vasas.
– Mit jelent önnek ez a szó?
– Elképzelheti. Hatvan évet húztam le játékosként, illetve edzőként a Vasasnál. Nagyon nehezen kerültem oda, s hogy ez sikerült, olyan embereknek köszönhető, akik még éltek-haltak a magyar labdarúgásért. Ilyenekre lenne szükség ma is, de az odaadásnál már sokszor fontosabb a pénz. Na de hagyjuk…
– Keserű szavak. Kanyarodjunk inkább vissza a múltba. Szóval hogyan került tősgyökeres lágymányosiként, elkötelezett ősfradista apával a háta mögött mégis Angyalföldre?
– Először is meg kell emlékeznem arról az idősebb úrról, Linzmayer Ferencről, aki egykori kapusként a grundokat járva kiszúrta, hogy van bennem spiritusz, s levitt a Goldbergerbe. Minden csapatnak voltak annak idején ilyen megfigyelői, akik szerették a focit és a gyerekeket. Az akkor az első osztályból kiesett Goliban hamar felkerültem az ifiből a felnőttek közé. Sokan elmentek a csapatból, s mi, ifisták vettük át a helyüket. Megszakadtunk a pályán, s egymás után nyertük a meccseket. Megnyertük a másodosztályt, s a feljutásért játszottunk osztályozót, az idősebbek azonban leintettek bennünket, hogy az NB I-re úgysem lesz elég pénz. A Vasas lágymányosi embere azonban meglátta bennem, hogy az NB II-nél többre vihetem. A dolgok megértéséhez azonban hozzátartozik, hogy apám, aki tényleg véresszájú fradista volt, öt év után akkor jött haza lefogyva, meggyötörve a szovjet fogságból, a „málenkij robotról”. Alig ismertem rá. Előtte a kerületi önkormányzat adóosztályát vezette, a helyén azonban akkor már egy „jó elvtárs” ült, ő pedig bélistásként nem talált munkát. Alig 16 évesen én tartottam el a családot. A meccspénzből és a klub jóságos igazgatója által folyósított segélyből.
„Nem nevezném magunkat sztároknak. Inkább azt mondanám, ismertek voltunk, s ami nagyon fontos, jobban szerettük a közönséget, mint a maiak” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– S itt jön képbe a Vasas?
– Igen. Az első osztályú Doroggal játszottunk kupameccset 1951 végén, ami után odajött hozzám a Vasas miattam Lágymányosra kilátogató legendás szakosztályvezetője, Hermann Béla, s hívott Angyalföldre. Előbb azonban egy tornán még kipróbáltak, ahol a Vasas válogatottjában játszottam a bányászok, textilesek, postások ellen. Közben már az MTK-ból is kinézett magának Bukovi Marton, ám épp csak elment, este bekopogott a Fraditól Komoretto Béla elnök. Apám rettenetesen boldog volt, de aggasztotta, hogy nincs munkája.
– Akkoriban még nem volt átigazolási díj. Mégis mivel csábították a tehetségeket?
– Volt egy játékostársam, aki kocsit és két lovat kapott, s Piliscsabáról ezzel hordta be Pestre az árut. A csibész haverjaim engem is kioktattak, hogyan kell tárgyalni. Az MTK és a Fradi után Hermann Béla is meglátogatta apámat, aki rám bízta a döntést. Én rögtön anyámra s a két testvéremre gondolva állást kértem apámnak a Vasastól. Hermann azonnal rábólintott, apám azonban megvárta még Komorettót, aki nem ígért semmit, így a dolog eldőlt. Apám a Láng Gépgyárban kapott nagyon jó irodai munkát.
– Az ötvenes évek elején járunk. Nem volt a kommunista csapatnak tartott Vasas vállalhatatlan egy vallásos családban felnőtt fiatalnak?
– Nem. Pedig a családban két pap is volt. Nagyapám például Budafokon épített evangélikus templomot, de senki nem szólt egy rossz szót sem.
– Később sem volt a templomba járásból problémája Kádár János kedvenc csapatában?
– Soha senki nem foglalkozott ezzel. Hermannt nem Kádár, hanem a foci érdekelte. Egyébként a feleségem sem ijedt meg sem Kádártól, sem Gáspártól, sem pedig Biszkutól.
– A híres „belső hármastól”?
– Hát, ha már itt tartunk, a legtöbbet Csergő Jani bácsi, a kohó- és gépipari miniszter segítette a Vasast. Persze a fő támogató Kádár volt, éppen úgy, mint ma a Felcsútnál Orbán. Közös bennük a foci, a sport szeretete. Egyik sem sajnálta a pénzt a labdarúgásra.
– De Ilonka néninél, a feleségénél tartottunk…
– Igen. Amikor valami balhé volt, egy idő után már nem Hermann Béla, hanem a feleségem kilincselt pénzért a „fejeseknél”. Szókimondó volt, s hallgattak is rá.
– Szóval a felesége volt a menedzsere…
– Így is mondhatjuk. Én fociztam, de engem a pénz nem érdekelt. Sokaknak kijárta a kocsit vagy mást. Én voltam a csapatkapitány, de hozzá mentek, ha anyagiakról volt szó.
– Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy 382 mérkőzésen játszott a Vasasban. Ennél többször csak Komjáti András öltötte magára a piros-kék mezt. Honnan ez a ma már érzelgősségnek ható klubhűség?
– Olyanok voltunk, mint egy család. Nem az edző formált belőlünk csapatot, hanem mi alakítottunk közösséget.
– Még 1956-ban a gépipar kiváló dolgozója lett. Egy válogatott játékosnak be is kellett mennie a munkahelyére?
– A Magyar Acélárugyárba kerültem, amelynek az igazgatója nagy Vasas-drukker volt. Itt egy irodahelyiségből a Vasas lakást alakíttatott ki nekem, ahol az első gyerekem is megszületett. Bejárni persze nem kellett volna, én azonban délelőttönként dolgoztam, ezután mentem edzésre, s a jövőre gondolva apám tanácsára kitanultam még a villanyszerelő-szakmát is.
– Milyen volt az ötvenes-hatvanas években futballistának lenni? Ha itt, a lakásban körülnézek, látom, hogy a maiakhoz hasonló gazdagok nem lettek. Mégis miben mutatkozott meg, hogy igazi sztárok voltak?
– Nem nevezném magunkat sztároknak. Inkább azt mondanám, ismertek voltunk, s ami nagyon fontos, jobban szerettük a közönséget, mint a maiak. Persze az is igaz, bármit kérhettünk, megkaptuk, ha hoztuk az elvárt eredményt. Egy KK-győzelem prémiumából például Moszkvicsot vehettünk kedvezményesen.
„A mai játékosok képességben messze vannak a világ elitjétől. Nem elég a tehetség, gyakorlás nélkül nem lesz valakiből jó futballista. S ha az edzők is a tréning végét várják, s a csapatba csak az kerül be, akinek az apja leteszi ezért a pénzt, a helyzet nem is fog változni” Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Mennyi volt a meccspénz, s mit lehetett azon venni?
– Amikor a Vasas a csúcson volt, egy győzelemért háromezer forintot is megkaptunk. A sztahanovisták havi fizetése volt ennyi. Ez nagyon jó pénz volt, átlagon felüli életet biztosított, de meggazdagodni ebből nem lehetett. Sokat jártunk azonban külföldre, ami akkor nagy szó volt. Itthon például nem is ismerték a fügét, amelyet a gyerekeimnek a túrákról hoztam haza.
– Ha már szóba hozta a túrákat, sztorik sora kering a seftelésről. Mennyire volt ez általános?
– Lehetett behozni ezt-azt, de azért a többségnek csak mértékkel. Meg is buktak sokan a vámon. Nálunk a Farkas, Mészöly, Fister hármas járt az élen a ballonkabátok, nejlonharisnyák csempészésében, s volt úgy, hogy csak az országos parancsnok, az ősvasasos Terpitkó András tudta őket kimosni; amikor a vámos véletlenül ráült a beágyazott cuccra, csak úgy zizegett az egész fülke.
– Ez a hármas nemcsak a pályán, de az éjszakában is magabiztosan érezte magát…
– Inkább úgy fogalmaznék, klubszínektől függetlenül többen összejártak. De hagyjuk is ezt, mert sokkal többet tettek ők a futballért annál, hogy éppen erre emlékezzünk. Farkas például ösztönös zseni volt, s hát ki-kimaradozott. Itt laktak szemben, s egyszer másfél órát álltam miatta otthon a szekrényben, amikor a felesége nálunk érdeklődött, hogy én már hazaértem-e az edzésről.
– A pályafutása irigylésre méltón gazdag. Ötszörös bajnok játékosként, egyszeres edzőként, többszörös kupagyőztes, a bajnokcsapatok Európa-kupájában elődöntőt játszott a Real Madriddal, az év játékosa 1961-ben, játszott az 1958-as világbajnokságon, 24-szeres válogatott, s még sorolhatnám. Ha egyetlen momentumot kellene kiemelni mindebből, melyik lenne az?
– Talán a Hexagonal-kupa megnyerése. A magyar csapatok ekkor még nagyon népszerűek voltak, így rendszeresen hívták őket Dél-Amerikába. A Vasas például 1967-ben Chilében a Pelével felálló Santos, a Colo-Colo, a Penarol előtt nyerte meg a tornát. S hogy ennek milyen értéke volt? Ezt megelőzően a magyar válogatott egy ötöst kapott a Colo-Colóra épülő Chilétől. Mi azonban megfogadtuk, hogy visszavágunk! Rögtön az első meccsen több mint százezer néző előtt jött a Colo-Colo. A félidőben már 6:0 volt az eredmény, s a tornát szervező menedzser bejött az öltözőbe, hogy ne rúgjunk többet, mert balhé lesz. Csapatkapitányként kiküldtem, a vége 9:3 lett. Mi megnyertük a kupát, a klub meg besöpörte az érte járó hatvanezer dollárt.
– A nagy csaták közül említette a Rapid elleni 9:2-t is. Mitől volt ekkora rangja akkoriban a Közép-európai Kupának?
– Mert a közép-európai futball erős volt, s ebben a sorozatban a legjobb csapatok indultak. S hogy miért olyan értékes az 1956-os győzelem, amelyet még öt követett? Akkoriban a magyar csapatok nem szerepeltek jól, s mi a Rapid ellen 120 ezer néző előtt visszavágtunk a többiek kudarcaiért is.
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Ma már szinte hihetetlen, hogy a Vasas BEK-elődöntőt játszott 1957-ben, s a Di Stéfanót, Kopát, Gentót felvonultató Real ellen is pariban volt…
– S mi lett volna, ha nem veszik meg a bírót?! A Real menedzsere, Östreicher Emil mondta el, hogy ezer dollárt és egy arany karórát kapott a svájci. Persze Kubala már előre figyelmeztetett erre minket. Meg is adtak a Realnak két lesgólt, egy 11-est, amelyet kihagytak, majd újrarúgatták. Az itthoni 2:0 ezután már kevés volt.
– Madrid más szempontból is emlékezetes lehet. Mennyiért is akarta leigazolni a Real?
– Százezer dollárért.
– S utólag nem fájlalja, hogy nem focizott külföldön?
– De, ám akkor született a gyerek. Nem fogadhattam el az ajánlatot.
– Az öt, pontosabban hat bajnoki címéből melyik a legemlékezetesebb?
– Mint mindig, a legelső. Annak a csapatnak a legfőbb erénye az egység volt. Összeforrtunk. Erre egy példa, hogy az akkor vidékről felkerült, a klubházban egyedül lakó Fistert például idevettük magunkhoz, amikor megsérült.
– Miben különbözött a Szilágyi I., Csordás, Raduly, majd a Mészöly, Farkas, később a Müller, Várady fémjelezte Vasas? Melyik csapatot tartja közülük a legjobbnak?
– Utóbbit, mármint amelyiket Illovszkyval edzőként irányítottunk. Sokkal több kiváló képességű játékos volt abban. Egyénileg jobbak voltak.
– Legendásan kemény fedezet volt, innen a Botond név?
– Igen. Illovszky Rudi ragasztotta rám.
– Nem igazán délceg termet. Hogyan tudta levenni mégis a pályáról a magas csatárokat?
– Egy ütemmel előbb ugrottam, s kitettem a könyökömet, így még a híres Kocsis Sanyi válla is csak a karomba ütközött. Nem tudtak ezzel mit kezdeni. Sohasem állítottak ki, figyelmeztetést is csak egyszer kaptam, dumáért. Az is igaz, annak idején a játékvezetőknek nyugodtan be lehetett szólni, s a test test elleni játékot is jobban engedték.
– Megváltozott, más, gyorsabb lett a futball. Mit gondol, milyen esélye lenne ma mondjuk Messivel vagy Ronaldóval szemben?
– Istenem, de jó lenne játszani ellenük! Messinek egyébként csak a bal lábát kell kikapcsolni a játékból, s meghalt.
– Nemrégiben hallgattam Göröcs „Titit”, aki azt nyilatkozta, hogy Trapattoni és Berendy ellen volt a legnehezebb játszani. Az ön nagy ellenfelei között Göröcs mellett említhetjük Di Stéfanót, Pelét, Puskást, Albertet vagy Tichyt. Melyikük állította a legnehezebb feladat elé?
– Nem tudok kiemelni senkit. Mindegyik ellen nagyon nehéz volt. Mindegyikkel szemben másképpen kellett játszani. Különösen az olyan kiváló képességű, széles repertoárral rendelkező, technikás játékosok izzasztottak meg, mint például Albert Flóri.
– S ki a kedvence azok közül, akik ellen játszott?
– Pelé és Di Stéfano. Mindent tudtak a labdával, de azért mindkettőt levettem a pályáról!
– Kimondottan jó viszonyban volt Puskással. Mitől volt ő a legnagyobb?
– Mert mindenkinél jobban látott a pályán. De Puskás emberként is felejthetetlen volt. Amikor Madridban játszottunk, megkérdezte, mit szeretnék venni a gyereknek. Mondom, egy repülőt. Másnap hozott egy akkorát, hogy mindenki a csodájára járt.
– Fájdalmasabb téma, de mert a magyar futball aranykorában játszott, „csak” 24-szer ölthette magára a válogatott mezt. Pedig fiatalon majdnem bekerült az Aranycsapatba, ám Sebes Zakariás mellett döntött…
– Másként alakulhatott volna a pályám, ha Sebes kivisz a helsinki olimpiára. A keretben még benn voltam, aztán itthon maradtam. Máig sajnálom. De ilyen erős volt a magyar futball. A zseniális Kovács Imre például Bozsik miatt nem tudott válogatott lenni.
– Kárpótolhatta, hogy az említett 24 meccsen éppen Bozsik mellett játszhatott. Fájlalhatja viszont, hogy a kapitányok korán elfelejtették, így ereje teljében, az év játékosaként sem jutott ki az 1962-es vb-re. Miért?
– Hát igen. Valaki nagyon nem akarta. Igazából azonban csak azért haragszom Barótira, hogy nem lett meg a 25 válogatottság.
– Visszavonulása, 1968 után edzőként folytatta, s tanúja lehetett a magyar futball hanyatlásának. Sokak szerint valahol a hetvenes években kezdődött a lemaradás. Elszaladt mellettünk a világ. Ön is így látja?
– A lemaradás fő okát mindenekelőtt a rossz utánpótlásképzésben látom. A mai játékosok képességben messze vannak a világ elitjétől. Nem elég a tehetség, gyakorlás nélkül nem lesz valakiből jó futballista. S ha az edzők is a tréning végét várják, s a csapatba csak az kerül be, akinek az apja leteszi ezért a pénzt, a helyzet nem is fog változni. Manapság sajnos nem azt tartják szem előtt, hogy egy gyerekből jó focista legyen, hanem azt nézik, mennyit lehet belőle profitálni.
– S jár még meccsekre a Fáy utcába?
– Nem hívnak, így aztán nem. Pontosabban ritkán. Az olyan emberekkel, akik csak átnéznek a dolgozni akarókon, nem tisztelik a munkát, nem foglalkozom. Nekem ne mondja meg senki, hogy melyik gyereket rakjam be a csapatba! Ne tegyenek úgy, mintha nem a Vasasnak áldoztam volna az életemet! Meccsre persze azért még járok, s látok is tehetségeket. Így azt a még nálam a Vasasban kezdő s ma a Gázművekben az én posztomon játszó 19 éves Lajos Lászlót, aki ráadásul gólerős is, de a magyar futball mai korifeusai még fiatalnak tartják a komolyabb feladatokhoz.
– Szavain áthat a keserűség, de azért csak örülne a Vasas újabb bajnoki címének…
– Hát persze. Lehet hatvan évet csak úgy elfelejteni?!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
