Száz esztendővel ezelőtt ezen a napon koronázták meg IV. Károly királyt. Akkor még senki sem sejthette, hogy – legalábbis a mai napig – ez az utolsó ilyen ceremónia lesz történelmünkben. Két fontos célja volt: véget vetni a háborúnak, és egyben tartani birodalmát. Egyik sem sikerült neki, mégis óriási tisztelet övezi emlékét.
Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Österreich 1916 december 30-án az ország egész elitje, és sok ezer ünneplő ember előtt lovagolt fel az ország minden vármegyéjének földjéből épített koronázó dombra a Várban, hogy IV. Károly magyar apostoli királyként a négy égtáj felé vágva kardjával esküt tegyen országa védelmére. Ez volt az első, és egyben máig utolsó magyar királykoronázás, amelyről filmfelvétel készült.
Akkor éppen úgy tűnt, a fiatal, mindössze 29 éves új uralkodó egyáltalán nem vállal lehetetlent.Az Erdélybe nyár végén betört román csapatokat szétverték, a magyar huszárok kevesebb mint egy hónapja vonultak be Bukarestbe. Ám az uralkodó tisztában volt vele, milyen rettenetesen nehéz helyzetben örökölte meg a koronát. A hat isonzói csata, és a Bruszilov-offenzva során ugyan sikerült meggátolni a döntő ellenséges áttörést, de a Monarchia hadereje súlyosan kivérzett.
A két és fél éve négy fronton harcoló birodalom ereje legvégéhez érkezett,
s Károly már trónra lépése első pillanatától meg volt győződve róla, hogy az összeomlás csak a mielőbbi békével kerülhető el. Mivel a németek hallani se akartak ilyesmiről, kénytelen volt a hátuk mögött kapcsolatot keresni az ellenséggel.
A következő esztendőt azzal kezdte, hogy januárban elfogadtatta a kormánnyal, hogy a Monarchia hadicélja mindössze területi egységének megőrzése, és a Ferenc Ferdinánd elleni merényletben kompromittálódott szerb uralkodóház leváltása legyen. Tavasszal rokonán, Sixtus pármai hercegen keresztül titkos tárgyalásokat kezdeményezett a franciákkal. Az Antant kezdetben hajlandó volt szóba állni vele, ám később kiderült, hogy
csak alattomos játékot űztek a királlyal.
A Monarchia különbékéjéről szóló levelet – amelyben beleegyezett abba is, hogy Elzász-Lotaringiát csatolják Franciaországhoz – Clemanceu francia miniszterelnök nyilvánosságra hozta. A lehetetlen helyzetbe került uralkodót ettől kezdve Berlinben megbízhatatlan potenciális árulóként kezelték. A román támadás és a Bruszilov-offenzíva megállítása már eleve elképzelhetetlen lett volna a német segítség nélkül, s ezután már politikailag is teljesen kiszolgáltatottá vált Vilmos császárnak és tábornokainak.
Ettől kezdve minden erejét birodalma megreformálására fordította. Tudta, hogy a várható háborús vereség után csak akkor maradhat egyben a Monarchia, ha az országot feszító nemzetiségi és társadalmi feszültségeket sikerül orvosolni. Hiába akart azonban széles körű választójogi reformot – Tisza István távozását sikerült elérnie, ám a parlamenti pártcsatározásokban végül elhalt a kezdeményezés. Hiába szeretett volna a népek önrendelkezésére épülő föderatív rendszert – a nemzetiségek vezetőinek nagy része már az Antant győzelmét várta, és a magyar politikai elit se akart hallani semmilyen változásról. Hiába
állított fel Európában elsők közt szociális minisztériumot,
a háborúban kimerült ország nyomorgó millióin alig tudott segíteni.
A Monarchia 1918-as őszi összeomlását képtelen volt megakadályozni. Sokan hibáztatták az ezt követő esztendőkben, hogy miért nem viselkedett erélyesebben a forradalmi mozgalmakkal szemben, amelyek végül a birodalom széthullásához és Ausztria megcsonkításához, majd Magyarország feldarabolásához vezettek. A mélyen vallásos, népei iránt őszinte szeretet érző uralkodó azonban
képtelen lett volna fegyvertelen tömegekre lövetni
Márpedig enélkül a lázadások aligha lettek volna elfojthatók. Így inkább az „államügyektől való visszavonulást” választotta, amelyet november 13-i eckerstaui nyilatkozatában közölt. Ő ezt csak a hatalom ideiglenes átadásának tekintette – kortársai jelentős része azonban lemondásként értékelték.
Ezen a véleményen voltak azok a „szabad királyválasztók” is, akik Károlyi-kormány és a bolsevik terror utáni visszatérési kísérleteit ellenezték. Horthy Miklós kormányzó ugyan hangsúlyozta az uralkodónak tett esküjéhez való hűségét, ám
a szomszédos országok fenyegetéseinek hatására, és tartva az Antant retorziójától,
végül mind 1921 márciusi, mind októberi visszatérési kísérletét megakadályozta. Másodjára a huszadik századi történelem egyik tragikus pillanataként vérontásra is sor került Budaörs közelében, ahol fegyvereik letételére kényszerítették a királypárti erőket. A Kormányzónak később a legitimisták sokszor felrótták e döntését. Közel egy évszázad távolából már nagyon nehéz megmondani, mi történt volna, ha akkor Károly ismét elfoglalhatja a trónt. Az azonban tény, hogy az összes utódállam elégedetlen volt még a trianoni diktátummal is, így jó eséllyel szívesen megtoldották volna még a koncot a „Habsburg birodalmi törekvések” elleni harc ürügyén. A király elsősorban Párizs segítségében bízott, ahonnan valóban kapot biztató üzeneteket – ám ott egyszer már csúnyán kijátszották, és egy évvel Trianon után a magyar politikai elitet is nehezen lehetett volna meggyőzni, hogy a franciák ígéretében bízzanak.
Végül 1921 novemberében egy angol monitoron, a Dunán hajózva hagyta el az országot, ahová soha többé nem térhetett vissza. A királyt az egész Európában sok millió áldozatot szedő spanyolnátha-járvány vitte el
1922 április 1-én. Mindössze 34 éves volt.
A tragikus sorsú uralkodót halála után nem csak Habsburg-hű körökben övezte mély tisztelet. Az idő múlásával egyre többen tekintettek úgy rá, mint rossz korban, lehetetlen körülmények között trónra került „jó királyra”, aki a legszegényebbek, a legelesettebbek sorsát is szívén viselte, de a sors engedte neki, hogy nemes célkitűzéseit valóra válthassa.
A mélyen vallásos Károlyt II. János Pál pápa 2003-ban boldoggá avatta, szentté avatási eljárása jelenleg is folyik. Érdekes, hogy szent életű emberként olyan távoli helyeken is mély tisztelet övezi, ahol hazájáról és uralkodásáról vajmi keveset tudhatnak a hétköznapi emberek. Ma este Rióban IV. Károly koronázásának centenáriuma tiszteletre
magyar nemzeti színekben pompázik a város jelképének számító hatalmas Megváltó Krisztus-szobor.
A 6 milliós metropolisz lakóinak nagy része minden bizonnyal most látja életében először a piros-fehér-zöld triolórt, és talán most hall először Magyarország létezéséről is.
Az utolsó apostoli király így egy évszázaddal később is hű maradt esküjéhez: szolgálja hazáját és népét.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
