Vajon miért volt az egész világnak olyan meglepő Donald Trump győzelme? Ráadásul egy mindössze négy és fél hónapja történt, a világból szintén óriási megdöbbenést kiváltó népszavazás, a brexit után? A britek és az amerikaiak voksolása közt az általános elképedésen túl is van hasonló tartalmi vonás: mindkettőt tévesnek bizonyult politikai kalkuláció előzte meg. A brexitet kezdetben sokan formaságnak tartották 2015 tavaszán, David Cameron ügyes kampányígéretének, amelytől megválasztása után már nem táncolhatott vissza. S mint egy görög sorstragédiában: aminek győzelmét köszönhette, egy évvel később abba bukott bele. Ahogy közeledett a szavazás időpontja, Cameron igyekezett mindent megtenni, hogy a brexitpártiakat elbizonytalanítsa. Minden érvet bevetett: Nagy-Britanniát évtizedre visszavetné a kilépés, a brexitnek csak költségei vannak, előnyei nincsenek, stb. Az élet azonban – a Calais-nál feltorlódott migránsokkal, akik jöhettek Szíriából, Afganisztánból vagy Ertitreából, csakis a Big Ben tövében tudták elképzelni további életüket – túlpörgött Cameron számításain, ami pedig 2015 júliusában még racionális érvelésnek tűnt volna, az alig egy évre rá, megtetézve a brüsszeli merénylettel, a reptéri robbantásokkal és a halottakkal már egészen másképp festett. Cameron mondatai egyre üresebben hangzottak. Nem véletlen, hogy a szavazás napját a vártnál korábbra hozta, tudván, az idő nem neki dolgozik.
Hillary Clinton is elmondhatta volna magáról, hogy az idő nem neki dolgozik. Ki tudja, a kampányszakértők milyen alapon gondolták, hogy ezzel a mesterkélt, ellenszenves nővel majd Amerika összes asszonya és lánya azonosul. De az alpárian közönséges eszközöktől sem idegenkedő rivalizálásban Clinton ellen saját külügyminiszteri tevékenysége „kampányolt” legjobban. Beszédei elárulták, ő a múlt embere. Elképzelései Amerikáról lejárt szavatosságú ideák voltak. „A világ népei ránk figyelnek, és tőlünk várják, hogy vezessük őket a nemzetközi porondon” – ennél kínosabb szöveget nemigen hallhattunk volna attól az amerikai külügyminisztertől, akinek tevékeny része volt abban, hogy az „arab tavasz” Észak-Afrikának demokrácia helyett vért, könnyeket, halált, Európának pedig felmérhetetlen nagyságú migránstömeget jelentett, ráadásul a legutóbbi jelentés szerint 600 milliárd dollárba került. Riválisával ellentétben Trump legalább tudta, hogy Amerika elvesztette a tekintélyét – máskülönben miért akarta volna újra naggyá tenni? Obama nyíltan Clinton mellett kampányolt, pedig már Cameronnak sem hozott szerencsét. Gondosan a brexit elé időzített londoni látogatásakor hiába szónokolt a kilépés ellen, és vitt ajándékba (trójai) hintalovat a pizsamás György hercegnek, a szavazók nem hatódtak meg.
Donald Trumpot ímmel-ámmal fogadták el a republikánusok jelöltjüknek, számítva arra, hogy úgyis elvérzik még a kampány elején. Ott is rossz volt az előzetes politikai kalkuláció, ott is váratlan erők írták át a valóságnak szánt forgatókönyvet. A fősodratú, tengeren túli és inneni sajtó (az állandóan csepült oroszokat kivéve) azt sugallta, sőt sulykolta, hogy Amerikának két rossz közül a kevésbé rosszat, azaz Hillary Clintont kell választania. Pedig valójában egy már bebizonyosodottan rossz és egy még be nem bizonyosodott „talán nem is lesz annyira rossz” közül választottak, dicséretes józansággal az utóbbit.
Nagy lecke ez a választási eredmény Amerikának és az egész világnak. Arról is el lehet gondolkodni, valóban akkora hatalom-e a média. És ha igen, akkor mikor mégsem? A negyedik hatalmi ágnak kikiáltott sajtó vajon ott is hatalommal bír, ahol önként besorol az esélyesnek akart politikai erő mögé? Ahol megtagadja eredeti tájékoztató funkcióját, és egy irányban szolgálattevő szerepet vállal? Hiteles-e az a fősodratú média, amely beszállt egy mocskos kampányba, függetlenségének már a látszatára sem adva?
Két roppant fontos rétegre a média nem tud igazán hatni. Az egyik a kevesek: a nagyon felkészült, sokféleképpen és sokfelől tájékozódó, saját fejével gondolkodó értelmiségi elit. A másik csoport: a médiának soha hitelt nem adó sokak. Ők a kevésnél is kevesebbet olvasó, alig tévéző, főleg az agráriumból, és sosem segélyekből élő, elég nagy számú réteg. Róluk keveset tudnak a szociológusok, viselkedésüket vizsgálják, de nehezen tudják bemérni.
A brexit és Trump győzelme után inogni látszik az a tétel, amely szerint akié a média, azé a hatalom. Ma ez a mondás úgy igazabb, hogy akié a korrupt média, azé a borítékolt bukás. Rejtélyes utakon, ösztöneiktől vezérelve, irracionalizmusoktól sem mentesen keresik az emberek azokat, akiktől remélik, hogy a hatalom csúcsán is érdekelni fogja őket sorsuk, akaratuk, vágyaik. S biztosak lehetünk abban: ha csalódnak, majd újból megkeresik maguknak azokat, akiknek hinni tudnak.
Mert ez is a demokrácia.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 12.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
