Ezt írtam március 4-én: „Ebben a pillanatban fogalmunk sincs semmiről. Azt sem tudjuk, hogy tényleg jelölt lesz-e Donald Trump, júniusig van még három hónap. Nem tudjuk azt sem, hogy mely elemzőknek lehet igazuk. Azoknak-e, akik szerint Hillary Clinton nála hasznosabb ajándékot nem is kaphatna, és játszi könnyedséggel üti le idejejöttén a bohócot. Vagy azoknak, akik ezzel szemben úgy látják, a rendszerváltásra vágyóknak Trump frissessége kell, és pont egy olyan ellenfél, aki annyira része a megunt-meggyűlölt establishmentnek, hogy részébb már nem is lehetne. De amit főképpen nem tudunk, az az, hogy Trump milyen elnök lenne. Biztos, hogy harsány, demagóg és zavaros fejű? Nem: ez korántsem biztos.”
Három dolog volt tehát felsorolva, amelyekről nem tudtunk semmit akkor. Két lepel lehullott menet közben. Az egyik régebben: Donald Trump minden ellenkező várakozással szemben republikánus elnökjelölt lett. Simán. A másik most. Nem az excentrikus milliárdos, hanem az establisment szárnyaszegett szimbóluma bizonyult hasznos ajándéknak.
A punkság győzött. Megint csak simán. Az amerikai választók úgy döntöttek, elég volt abból, amit jól ismernek, meguntak, nem szeretnek. Jöjjön valami más. Akkor is, ha még nem világos, hogy mi ennek a másnak a tartalma.
A harmadik kérdés megválaszolásához időre van szükségünk. Ez nem baj. Emészthetünk.
Kicsit azon is álmélkodhatunk – a cinikusak kacarászhatnak egy sort –, hogy mekkorát koppant a magabiztosak álla a kövezeten. S hogy mekkora a kétségbeesés. A gyász amiatt, hogy a demokráciának vége. Meg amiatt, hogy ajjaj, az győz, aki nagyobbat hazudik.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Egyszerűen nem igaz, hogy a politika természete mindenestül megváltozott. A kampányok sosem az őszinteségről szóltak. Mindig és mindenütt azok nyernek, akiknek jobban hisznek, noha nem az igazságot mondják. Csak a politika eszközei lettek mások. Az, hogy a politika közvetlen módon el tud jutni a potenciális szavazókhoz, a korábbi közvetítőknek fájhat, de végső soron nem a demokrácia pusztulását, hanem a kiteljesedését jelenti. Tömegdemokráciáról voltaképpen mostantól beszélhetünk.
Szeretjük ezt vagy sem, az már egy következő fejezet témája. Ami biztos: az új kihívásokra csakis új módszerekkel találhatjuk meg az új válaszokat.
A demokráciának amúgy mindig vége, amikor valamikor-valahol nem olyan eredmény születik, amilyet mi, okosak-intelligensek szeretnénk. Nem csupán az elmért várakozások, ezek a reakciók is igazolják visszamenőlegesen: az úgynevezett elitek messzire távolodtak a valóságtól. Vagy legalábbis a valóság azon síkjaitól, amelyeken a választópolgárok jelentős része létezik. A rossz hír az, hogy ha ezzel a megközelítéssel-értelmezéssel nem szakítunk villámgyorsan, a továbbiakban kizárólag csalódásaink lesznek. A tömeg többé nem fog a kedvünk, a vágyaink, az elvárásaink szerint viselkedni.
Ha ezek az elitek egyébként képesek lennének az önreflexióra, és a fentiek szerint elgondolkodnának az érdemi tanulságokon, abból akár egészen érdekes és hasznos dolgok is kisülhetnének. Újrafogalmazódhatnának és újra-rangsorolódhatnának a legfontosabb topikok.
Hiszen épp erre nagyon nagy szükség lenne. Ideje visszatérni a földre. Az emberek közé.
Nem tudjuk, hogy Donald Trump milyen elnök lesz. Nem tudjuk, hogy jöttével nyomasztóbb-veszélyesebb, vagy csak érdekesebb-izgalmasabb hely lesz a világ. Ad absurdum: az is megeshet, hogy minden marad a régiben. Mert nagyobb a füst, mint amilyen a láng lehet.
Ezért egyelőre elég, ha a mai napot megpróbáljuk alaposan átélni. Fényeivel, árnyékával, bizonytalanságával egyetemben. Akár a rémképeivel is, ha tényleg vannak neki olyanjai. Átélni és megérteni. Az ilyen napok vihetnek ugyanis közelebb bennünket a lényeghez. A katarzishoz. Később úgyis kiderül, hogy délibáb volt minden.
És ha Donald Trump mégis harsány, demagóg és zavaros fejű első embere lesz a világ első számú hatalmának? Nos, akkor így jártunk. Egyszer a pesszimistáknak is lehet igazuk.
Akkor majd örülhetnek!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
