Épphogy nem érhette meg hatvanadik születésnapját az elmúlt negyed században az MSZMP központi orgánumából mértékadó napilappá érő Népszabadság. Első száma 1956. november 2-án jelent meg Nagy Imre semlegességet bejelentő nyilatkozatával, az utolsó egy hete szombaton napjaink hazai botrányaival. A lap történetének fejezeteiből válogattunk.
De nehéz dolog újságot írni Magyarországon! – sóhajtott fel egy névtelenségbe burkolózó publicista 1948 derekán a Magyar Nemzet hasábjain. A hajdani vészjósló mondat ugyan egyre gyakrabban juthatott eszünkbe manapság, ám igazán a múlt hét vége, a Népszabadság bezárása, újságíróinak megalázó kiebrudalása óta vált kísértetiesen aktuálissá. A veszteséget – bár politikai felfogásunk sok tekintetben különböző – a konzervatív oldal is pontosan érzi.
Az orvul elhallgattatott újság patináját, értékét elsősorban születésének pillanata és a rendszerváltozás óta eltelt huszonhat esztendő adta. Nem árt leszögezni a gyakran elhomályosuló tényt: a Népszabadságot eredetileg egyáltalán nem a diktatúra szolgálatára szánták; a Szabad Nép felszámolása után a „tiszta lap” jegyében született, és próbálta megtalálni a helyét a forradalom pluralista, demokratikus sajtóstruktúrájában. (Ötvenhat győzelme nyomán az addigi napilapok száma ugyanis – noha a papírkészletek vészesen fogytak – a duplájára emelkedett.)
A november 2-ai első Népszabadság címlapján Kádár János „népünk dicsőséges felkelését” üdvözlő, az MSZMP megalakulását bejelentő és Nagy Imre Magyarország semlegességét kinyilvánító beszédét hozta. A lap történetének kivételes pillanata volt ez és vele a november 4-éig tartó, mindössze háromszámnyi röpke időszak. Az első főszerkesztő, Haraszti Sándor a szovjet invázió hajnalán együtt menekült Nagy Imréékkel a jugoszláv követségre, majd hamarosan több mint két évre börtönbe került.
Az orosz támadást követő zűrzavarban átmenetileg nehéz helyzetbe került a lap. A dogmatikus rákosisták – Andics Erzsébet, a férje, Berei Andor és Friss István – bábáskodásával Szolnokon, a forradalmi munkás-paraszt kormány ideiglenes székhelyén ismét kiadták ugyanis a Szabad Népet mint az MSZMP központi orgánumát. A november 8-tól újból megjelenő, komor, szigorú Népszabadság alávetett helyzetben mint a párt budapesti lapja szerepelhetett csupán. (A Szabad Nép és részben a Népszabadság példányai ekkoriban nemritkán utcai incidensek áldozatává váltak: elkeseredett emberek a standokra helyezett példányokat széttépték vagy felgyújtották.) Csöndes küzdelmükből a Népszabadság került ki győztesen, a Szabad Népet a kemény kéz politikájának alkalmazásában ekkor még nem érdekelt Kádárék négy nap elteltével végleg felszámolták, Andicsot és Bereit pedig másfél évre a Szovjetunióba száműzték.
Egy éber és éles eszű cenzor
A még hetekig egyetlen országos napilapként a terepet uraló Népszabadság fagyos hangvétele is felengedett időlegesen. Az elmenekülő Haraszti posztját helyettese, a szintén Nagy Imre-szimpatizáns Fehér Lajos – a Kádár-rendszerben Óvári Miklós és Tóth Dezső mellett messze a legműveltebb kommunista funkcionárius – vette át. Az új hatalom bizonytalan lábakon állt, eleinte kiegyezéssel, tárgyalásokkal próbálta leszerelni ellenfelei nagyobb részét – igaz, a letartóztatások párhuzamosan már ekkor elkezdődtek. November végéig maga Kádár János is ellentmondásos, többféleképpen értelmezhető beszédeket mondott például a demokratikus választásokról, a többpártrendszerről. A muszkavezető munkás-paraszt kormány „forradalmi” jelzője komoly talányt hordozott: utalhatott a forradalmi munkásmozgalomra, de a felkelésnek a kommunisták számára vállalható örökségére is. Ahogy ennek szellemében a Fehér Lajos-féle Népszabadság vezércikke írta november 18-án: „A magyar nép vére nem folyt hiába. Más az ellenforradalom és ismét más a függetlenség kérdése. A kormányunk által segítségül hívott szovjet csapatok csupán azokat zúzták szét, akik a fehérterror uralmát akarták meghonosítani hazánkban, és meg akarták semmisíteni a munkáshatalmat. Csak ezt és semmi többet! […] Nemzeti függetlenségünk a forradalom fő követelése volt. S nincs olyan becsületes ember Magyarországon, aki ne lenne hajlandó utolsó csepp véréig küzdeni a független Magyarországért. Ezt akarja a forradalmi munkás-paraszt kormány is…”
Miután Kádárék a szovjet instrukcióktól sem függetlenül rádöbbentek, hogy a kiegyezés politikájának nem terem babér, váltottak. A megtorlás hamarosan intézményes formát öltött, eldördültek a sortüzek, a forradalmat a kezdetektől ellenforradalommá nyilvánították. A Népszabadság élén pedig november 24-én Fehér Lajost a balos moszkovitára, Friss Istvánra cserélték le. A sztálinista rendszer egyre gyorsuló restaurálása nyomán állt helyre a korábbi, a szovjet mintát másoló sajtóstruktúra, élén a Szabad Nép privilégiumait megöröklő, a kontinuitás jegyében az évfolyamszámozást is átvevő, a Pravda megfelelőjének tekintett, a rövid Haraszti–Fehér-korszakra már nyomokban sem emlékeztető Népszabadsággal. A lap tényleges irányítójává évtizedekre az „örökös főszerkesztő-helyettes”, a kérlelhetetlen Rényi Péter vált, akit a Népszabadság 2002-es nekrológja – szembenézve a múlttal – „a diktatúrát egyrészt meggyőződéssel, másrészt okos taktikázással” gyakorló „éber és éles elméjű cenzornak” nevezett. Hozzá képest másodlagos szerepet játszottak a magasabb pozíciókból kádercsúszdán érkező főszerkesztők, így az engedékenyebb Sarlós István, a rigorózusan pártos, a posztot kétszer is betöltő Nemes Dezső vagy a párt későbbi ideológiai ökle, Berecz János.
A Népszabadság és a Magyar Nemzet
A diktatúra sajtóviszonyainak sajátosságai közé tartozott, hogy a Népszabadságnak nemcsak a hasábjain megjelent bírálatát illett komolyan venni, de bele is szólhatott laptársai belügyeibe. Ennek megfelelően a Magyar Nemzet viszonya az MSZMP központi orgánumához a felszín alatt finoman szólva is minimum ellentmondásos volt. Még a Magyar Nemzet élén 1957 és 1972 között regnáló, Kádár által tréfásan és joggal a „legpártosabb pártonkívüli” főszerkesztőként aposztrofált, kiváló kapcsolatokkal rendelkező Mihályfi Ernő sem hagyhatta figyelmen kívül a pártlap informális hatalmát. Annál is inkább, mert tudta, hogy a Magyar Nemzet – mint az újság párttitkára, Zala Tamás a hatvanas évek közepén az agitprop osztálynak címezve megírta – „a magyarországi politikai topográfia »jobboldalával« áll kapcsolatban”, szerzőinek legalább a fele a rendszerrel szemben bizalmatlan, nem veszi tudomásul, hogy a sokszor kiélezett politikai helyzetben „pártunk igen bonyolult mozgást végez”.
Az orosz támadást követő zűrzavarban a lap példányait többször is széttépték és felgyújtották Fortepan
Ezt szem előtt tartva engedte el például a kezét Mihályfi Seress Gábornak, a Magyar Nemzet fiatal szerzőjének, akinek a meghurcolt, vagyonából kiforgatott, a társadalom peremén megtűrt gróf Somssich Zsigmondról szóló, Zsiga bácsi című, 1972. augusztus 12-én megjelent riportját a Népszabadság kemény hangú glosszában bírálta meg. Az eset nyomán a Magyar Nemzetnél fegyelmi vizsgálat kezdődött, amelynek anyagát Murányi Gábor újságíró, sajtótörténész dolgozta fel nemrégiben. Seresst mellőzték, cikkeit egy ideig nem írhatta alá. Utóbb, a zord idők enyhültével viszont, leginkább a hetvenes-nyolcvanas években, már vissza is lehetett utasítani például annak a főorvosnak a levelét, aki Mátrai-Betegh Béla színikritikáját illető bírálatát egyenesen Nemes Dezsőnek, a Népszabadság főszerkesztőjének küldte el. Sőt: 1978 augusztusában Boldizsár Iván éppen a Népszabadság hasábjain írhatott méltató cikket a Magyar Nemzet háború előtti és alatti hőskoráról.
Habár a Népszabadság a nyolcvanas évek végéig a legszilárdabb elvi elkötelezettséggel képviselte a hivatalos álláspontot, Rényi ügyelt rá, hogy a lapot jó tollú, képzett, művelt újságírók jegyezzék; ennek köszönhető többek között, hogy kulturális rovata kifejezetten nívós volt, a lap munkatársának lenni rangot jelentett. Ha nem is döntő módon, de ez a tény is szerepet játszott abban, hogy a lap túlélte a rendszerváltozást – igaz, az új körülmények között még az újság névcseréje is felmerült.
Az elmúlt negyed évszázad Népszabadsága kimondatlanul is a korábbi korszak tagadásán alapult. Ez homályosította el a nevéhez korábban kapcsolódó averziókat, s adott neki idővel patinát Eötvös Pál főszerkesztőségétől kezdve.
Keserű előzmények, komor kilátások
Nem az egykori pártorgánumot, hanem az azóta született színvonalas lap megszűnését lehet sajnálni tehát. Philip Meyer médiakutató az ezredfordulón azt jósolta: az utolsó nyomtatott újság 2040 áprilisában fog megjelenni. Colin Burns, a BBC digitális csoportjának kreatív igazgatója pedig 2014-ben tíz évet adott még a papíralapú sajtónak, s láttuk, hogyan szűnt meg például 2016 márciusában a The Independent nyomtatott változata. Mégsem hiheti senki a híreket olvasva, hogy jelen esetben (csak) erről lenne szó. Már csak azért sem, mert bár a Népszabadság példányszáma – akár a többi napilapé – folyamatosan csökkent, ez nem indokolhatta például az online változat megszüntetését.
Nem nyugtatja meg a mai magyar valóságban élőt, ha a Népszabadság bedarálására emlékeztető korábbi, gazdasági ügyletbe burkolt vagy éppen azzal keresztezett politikai színezetű eseteket veszi számba. Kormánytól független politikai erők fojtották meg például 1938 májusában a jobboldali-legitimista Magyarság című napilapot, a Magyar Nemzet tulajdonképpeni elődjét. A kiadóvállalat vezetője, a részvények többségét idővel megszerző virtsologi Rupprecht Olivér – miután valószínűleg német közreműködéssel igen nagy összeggel megvesztegették – a lapot átjátszotta a szélsőjobboldalnak. Pethő Sándor és Hegedűs Gyula felelős szerkesztő távozni kényszerült, az újság élére Szálasi helyettese, Hubay Kálmán került.
A liberális Est-konszernt alig másfél év múlva – a reggeli Pesti Napló, a déli Az Est, a délután ötkor utcára kerülő Magyarország tartozott ide – a kormányzat pénzügyi-adóügyi intézkedésekbe burkolt manőverei lehetetlenítették el. Adóhátralék ürügyével puccsszerűen lefoglalták a Rákóczi úti szerkesztőség és kiadóhivatal berendezését, nem sokkal később a sebtiben beszerzett, a munkához nélkülözhetetlen kölcsönbútorokat és -írógépeket, majd az épületet lezárták. Az alapító tulajdonos Miklós Andor özvegyének, Gombaszögi Frida színésznőnek a rákényszerített megállapodás szerint a sajtóbirodalmat havi 3000 pengő járadék és néhány papírgyári részvény fejében át kellett engednie az államnak. A legidősebb magyar napilapot, a Pesti Naplót megszüntették, a Magyarországból és a Pestre átnevezett Az Estből pedig kormányt támogató újságokat fabrikáltak. A sajtókonszern hatalmas archívuma is állami kézbe került.
Kétségtelen, hogy a Népszabadsággal nem pontosan ugyanígy történt. Ha a módszerek finomodtak is, lényegüket tekintve nem változtak. Különbséget láthatunk abban is, hogy míg Az Est korábbi számait bárki megtalálhatta a könyvtárakban, a Népszabadság Online kiadásának írásait talán örökre eltüntették ismeretlen kezek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 15.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
