A tősgyökeres budapesti lány, Marosz Diána több mint tíz éve él Zsolnán szlovák férjével és gyermekeivel. Blogjában – a Sme szlovák napilap oldalán – a szlovákok magyarokkal szembeni előítéletei ellen igyekszik tenni, s úgy véli, saját portánk előtt is volna mit sepregetni. A Magyar Nemzet interjúját szemléztük.
(…)
Nekem magyarként nem biztos, hogy lett volna merszem Zsolnára költözni.
Eredetileg mi sem így terveztük a férjemmel. Magyarországon szerettünk volna élni, de diploma után nem kaptam munkát Magyarországon, ő viszont kapott Szlovákiában. Zsolnára költöztünk, és naivan azt gondoltam, hogy a helyiek majd tárt karokkal várnak, és szeretni fognak, mert megtanultam szlovákul, és ismerem a szlovák kultúrát.
Az első megrázkódtatást az jelentette, amikor rájöttem, hogy az ott élő szlovákok nem igazán tudnak különbséget tenni szlovákiai és magyarországi magyarok között. Számukra magától értetődő, hogy egy Szlovákiában élő magyar tud szlovákul. Ahelyett, hogy örültek volna annak, hogy beszélem a nyelvüket, voltak, akik még ki is csúfoltak, az akcentusomat utánozták.
Mivel ott sem találtam munkát, hirdetést adtam fel egy katolikus hetilapban, hogy magyarnyelv-tanítást vállalok. Másnap kaptam egy sms-t, az írója megvádolt, hogy provokátor vagyok. Egy idős néni pedig felhívott, és számonkért, hogy miért akarom erőszakkal „magyarizálni” a szlovákokat. Akkor kezdtem rájönni, hogy a helyzet jóval bonyolultabb, mint gondoltam.
Mi az oka, hogy sok szlovák számára természetes, hogy minden Szlovákiában élő magyar beszéli a nyelvüket?
Ez leginkább az iskolai történelemoktatás hibája. Nem tanítják meg a gyerekeknek, hogy Szlovákia többnemzetiségű. Sőt, arra oktatják őket, hogy Szlovákia a szlovák nemzet országa, és mindenki más bevándorló. A felvidéki magyarokról azt hiszik, hogy betelepültek Szlovákiába. Nemcsak az alacsonyabban iskolázottak, az értelmiségiek közül is sokan ezt gondolják.
Egy Észak-Szlovákiában élő, magyarul beszélő ember könnyen válik az ott élők szemében provokátorrá?
A 19. század végén, a 20. század elején Magyarország nem bánt kesztyűs kézzel a nemzetiségeivel. Sokan hallottak olyan – sajnos igaz – történeteket a nagyszüleiktől, hogy annak idején az iskolában a tanító nádpálcával verte azokat a szlovák gyerekeket, akik nem tudták magyarul a miatyánkot. És, ha nem is feltétlenül tudatosan, sokukban él az idősebb nemzedékektől örökölt félelem, miszerint a magyarok vissza akarják szerezni a Felvidéket.
A Benes-dekrétumokról, a második világháború után a Csehszlovákia területén élő magyarok ellen elkövetett megtorlásokról mit tudnak?
Semmit, nem is hallottak róla. Tegyük hozzá, hogy egy „átlagos” magyar sem tud arról, hogy Magyarország sem mindig volt tisztességes a nemzetiségeivel.
A tudatlanság legyőzését tűzte ki célul, amikor majdnem egy évvel ezelőtt úgy döntött, hogy blogot kezd írni?
Sokfajta érzelem, indulat gyűlt össze bennem. Dél-Szlovákiában szlovákok és magyarok együtt élnek, ismerik egymást, és – ki jobban, ki rosszabbul – értik, beszélik a másik nép nyelvét. Mifelénk azonban nagy a tudatlanság, itt még olyat is hallottam, hogy „azok ott délen” nem is magyarok, hanem magyarul beszélő szlovákok. Úgy gondoltam, szükség volna egy kis ismeretterjesztésre és egy újfajta nézőpont bemutatására.
(…)
Általában milyen reakciók érkeznek a bejegyzéseire?
Sokan támadnak vagy sértegetnek, többször neveztek már sovinisztának. Pedig más az, ha valaki úgy hazafi, hogy közben minden más nemzetet lenéz, és más, ha a sajátjával egyenrangúnak tekinti a többi nemzetet is. A Szlovákiában élő magyarok közül szerencsére sokan jelezték, örülnek, hogy valaki végre foglalkozik a szlovákiai magyarok problémáival. (…) Azok is szívesen olvassák a bejegyzéseimet, akik vegyes házasságban élnek, vagy a szüleik különböző nemzetiségűek, ugyanis a kétnyelvű nevelés kérdéseiről is többször írtam már.
Hogy látja, miként alakul azon fiatalok élete Szlovákiában, akik szlovák és magyar szülők gyermekeként jönnek világra?
Sok múlik azon, hogy az ország melyik részén élnek. Ahol nincs magyar iskola, ott, ha nem elég „rámenős” a magyar szülő, könnyen elveszítik magyar identitásukat a gyerekek. Több olyan észak-szlovákiai ismerősöm van, akinek az egyik szülője magyar, de nem tanította meg a gyerekeit magyarul, mondván, csak káruk származna belőle, arrafelé úgysem szeretik a magyarokat. Nem ítélem el ezeket az embereket, mert én is érzem a nyomást, a félelmet. Mi azonban a férjemmel elhatároztuk, ha törik, ha szakad, a gyerekeinket kettős identitásúvá neveljük. Ezért döntöttünk úgy, hogy szeptembertől én és a gyerekek egy évre Magyarországra költözünk.
A három közül a két nagyobb gyermeke már iskolába jár. Hogyan élik meg, hogy magyar az anyukájuk?
A lányom, Ajna magyarnak vallja magát. Kikérte magának, amikor a napközis tanító néni kijelentette, hogy Szlovákiában senkinek sem magyar az anyanyelve. Akkor is megvédte magát, amikor csúfolták az iskolában, mert a vezetékneve végén nincs -ová végződés. A fiam más. Neki fontos, hogy a környezetében mindenki szeresse, elfogadja. Amikor első osztályos lett, arra kért, hogy az iskolában ne beszéljek vele magyarul, ugyanis az osztálytársaitól azt hallotta, hogy a magyarok hülyék, és félt, hogy kicsúfolják, ha megtudják, hogy félig magyar. Sokáig az utcán sem szívesen beszélt velem magyarul.
(…) Mit gondol, megtanulunk valaha közlekedni a hidakon? Lesz valamikor „össznépi” szlovák–magyar barátság?
„Globális egymás nyakába borulás” szerintem sosem lesz, de tehetünk lépéseket azért, hogy javuljon a helyzet. Sokat segítene például, ha mindkét országban változtatnának az iskolai történelem-tananyagon. Tudjunk meg többet a szomszédainkról, valamint arról is, hogy mi mit csináltunk rosszul a múltban! Úgy nem lehet továbblépni, hogy mindenki örökösen felhánytorgatja a saját sérelmeit, de a másik oldal múltját, érveit nem ismeri. És, természetesen, egyéni szinten is fontos lépéseket tenni.
mno.hu: “Az osztálytársaitól azt hallotta: a magyarok hülyék”
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
