Az utóbbi fél év nem hozott túl sok jó dolgot azok számára, akik vakon bíznak a második világháború után kialakított, majd a hidegháború végül nyitva felejtett frizsiderében erjedésnek indult világkép változatlanságában.
Volt itt minden, mi szem-szájnak ingere: kiszivárgott kölni molesztálások, AfD-erősödés a tavaszi német tartományi választásokon, megismétlendő osztrák elnökválasztás, Brexit, újabb AfD-s villantás, kérdésessé váló Clinton-előny… stb.
Egyre hangosabban és látványosabban rogyadozik az a fél évszázados status quo, ami – Nigel Farage gondolatmenetével élve – az emberektől elvette az önálló döntés lehetőségét, és csak a társadalmi különbségek elmélyítésére szolgált, lokálisan és globálisan egyaránt.
Ez ellen a penészes káosz ellen kezd végre lázadozni az emberek gyomra, immár Nyugat-Európában is.
Amint a gazdasági kizsákmányolást végletekig pörgető elit eljutott odáig, hogy megszüntesse a nyugati polgárok száját addig kellő életszínvonallal befogó jóléti társadalmakat, az átlag Franszoának, Dzsoninak és Hanzinak is egyből kezdett kényelmetlenül szorítani a cipellő.
Addig vígan elnézték, hogy az ő megélhetésüket a keleti régiók – többek közt mi is – finanszírozzák, kihelyezve oda a gazdasági bajokat, és behúzva a profitot.
Csak akkor lett gyanús a dolog, amikor a bankók áradata kezdett megrekedni a felső ötezer offshore hűbérbirtokain belül, és egyre kevesebb csorgott belőle vissza a gazdaságba. Ekkor még csak páran méltatlankodtak, ám amikor a pénzkötegek helyett elkezdtek tömegével érkezni az illegális migránsok, már csak idő kérdése volt, hogy az angolok, a franciák és a németek mikor mondják azt, hogy eddig, és ne tovább.
Most pedig, ugyan még csak a bajszuk alatt morgolódva, de elkezdték mondogatni, hogy tulajdonképpen az az elit, ami idáig juttatta a társadalmaikat akár mehetne is a francba.
A hatalom birtokosai pedig érezhetően rettegnek és krízisben vannak; a pánik minden jele megfigyelhető rajtuk, viszont a haldoklás fázisai közül a lemez elég markánsan beakadt náluk az elutasítás-düh-alkudozás stádiumokban. Nem véletlen, hogy még konkrét terrortámadások után is azt láthatjuk, hogy teljes őrültekként ugyanazokat a régi metódusokat (polkorrektkedés, Wilkommenskultur, másokra való mutogatás, a társadalom hibáztatása… stb.) erőltetik, és mégis az eddigiektől eltérő végeredményeket várnak.
A legjobban pedig az Egyesült Államok vezető kasztjait rázza most a hideg, hiszen nem elég, hogy Donald Trump személyében egy olyan, klubon kívüli játékost voltak kénytelenek a pályára engedni, aki nemhogy nem az ő szabályaik szerint cselekszik, de még csak nem is ugyanazt a sportágat játssza, Európában igen komolyan elkezdett nőni annak az esélye, hogy megtörik az általuk teremtett, több mint fél évszázados világrend.
Washington és a Wall Street plutokratái, a két nagy politikai párt mindenkori haszonélvezői félnek a „bezárkózó, magába forduló, nacionalizmusba süppedő” Európától. És nem azért, amit sugallnak, hiszen ők is tudják, hogy Marine Le Pen, vagy Norbert Hofer elnökségével, esetleg Frauke Petry Bundestagba kerülésével, vagy Vona Gábor miniszterelnökségével nem jön el a Negyedik Birodalom, Adolf Hitler sem támad föl hamvaiból és nem lesz új holokauszt.
Az viszont már fenyegetőbb valóság, hogy a nagyon is széttagolt európai nemzeti mozgalmak épp olyan kérdésekben egységesek, mint mondjuk a TTIP elutasítása, a nemzeti szintű gazdasági önrendelkezés követelése, vagy a közvetlenebb demokrácia társadalmi szerepének erősítése, melyek végre lemetszhetnék a vén kontinensről azt a súlyos terhet, amit a rá csimpaszkodó Egyesült Államok jelent.
Amerika ugyanis cseppet sem érdekelt abban, hogy feladja az Európa hanyatlásával megszerzett, és a kontinenst a mai napig vazallusi függésben tartó gazdasági, katonai, politikai előnyét.
Épp ezért az amerikai érdekcsoportok veretes cikkekben, elemzésekben, Soros-szemináriumokon és politikusi kirohanásokban aggódnak Európa „fasizálódása” miatt, és érzik, hogy a saját házuk táján sincs ám minden rendben.
A Kelet-Európából elindult kijózanodási folyamat ugyanis kezd végig érni a szívatóláncolaton, és Nyugat-Európa ébredezése a jenkiket is kezdi felrázni kissé (gondoljunk csak a Brexit iránt mutatott óriási szimpátiára).
Ezek a folyamatok pedig nem a konkrét személyi vonatkozásaik miatt lényegesek, nem egyik, vagy másik politikus mennybemeneteléről szólnak:
Széles, eddig passzív tömegek kezdenek aktivizálódni.
Olyan választókon múlik a jövő, akiket az eddigi hatalom direkt kihagyott az egyenletből.
Ehhez hozzá jön, hogy a hagyományosan baloldali, liberális szavazók és a jobbliberális-konzervatív tábor egyre növekvő része is kezd beállni az új alternatívát kínáló irányzatok mögé.
Egy idő után nem lesz az a szexuális, faji, vallási, vagy akármilyen kisebbség, amire az elit támaszkodhat, hogy megvédje pozícióit, és óhatatlanul bekövetkezik egy őrségváltás, egy új nyugati, és elsősorban európai reneszánsz, ami újra a normalitás felé billenti el a mérleg nyelvét.
Addig azonban még hosszú az út, viszont az első lépéseken már túl vagyunk.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
