Nemcsak a bosszú vezette a szovjeteket, amikor civilek százezreit hurcolták el munkatáborokba, hanem a gazdasági számítás is: szükség volt a munkaerőre a Szovjetunió építéséhez. A moszkvai metró építésén éppúgy dolgoztak külföldi kényszermunkások, mint a Dinamo-stadion munkálatainál, a bányákban, az út-, híd- és erőműépítéseknél. „Mintegy 300 vasutast egy tagban vittek el a munkahelyükről. Elvitték a műhelyéből az iparost, a fodrászt, a villanyszerelőt, sőt a fiákerest is” – olvashatjuk Fazekas Árpád gyűjteményében a visszaemlékezést Nyíregyháza 1944-es szovjet elfoglalásáról. (A Gulag és a GUPVI táborait összesen hatszázezer magyar járhatta meg, civileket, hadifoglyokat és elítélteket is beleszámítva egyes történészek nyolcszázezerhez közeli számot is valószínűsítenek. A halálos áldozatok száma 200 ezer lehet.) A civilek internálása gyakran különösebb válogatás nélkül történt: összeszedték a munkaképes férfiakat és nőket, de néha „hozzácsaptak” bőven a korhatár alatti gyerekeket és hetven év felettieket is, vagy olyanokat, akik nem is tartoztak adott területen az „internálandó” nemzetiséghez – például nem voltak németek.
A Magyarság Házában látható Gulag-kiállításon részletes képet kap a látogató arról, hogyan zajlottak az elhurcolások Kárpátalján, Romániában és Magyarországon. Megtudjuk, hogyan működött a Gulag (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) és a másik főparancsnokság, a GUPVI (Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság) gépezete. A GUPVI-hoz a tömeges deportálások tartoztak, a Gulaghoz az egyedileg elhurcolt, koncepciós eljárásban elítélt és köztörvényes bűnözőkkel együtt „foglalkoztatott” személyek. Magyarok mintegy 2000 táborban élhettek, több hullámban összesen 451–491 ezer főt engedtek szabadon az ötvenes évek elejéig.
Kiderül a kiállítás anyagából az is, hogy a deportálások ellen sokan próbáltak a maguk eszközeivel védekezni. Mindszenty bíboros kiállása ismert, de hatósági jelentések is szólnak az eseményekről: 1945 áprilisában minisztériumi jelentésben olvassuk, hogy Budapestről napok óta tömegesen hurcolják el a férfiakat, akiket ismeretlen helyre visznek. Máskor a magyar kormány a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól próbálja „visszaszerezni” három község teljes férfilakosságát.
Ha van olyan, többször felbukkanó motívum, amit a kiállítás vezérfonalaként értelmezhetünk, akkor az a történelem gépezetének szörnyű esetlegessége, amely ezúttal is több százezer civilt sújtott. Gyakorlatilag az emberrablás intézményesül ebben az időszakban. Egy túlélő visszaemlékezése a legjobb példa erre: leírja, hogy a háromhetes, Szibériába tartó vonatozás alatt egy társuk meghalt. Ez egyáltalán nem volt példátlan – egy másik visszaemlékezésben azt olvassuk, hogy a vonatokat alig-alig fűtötték, belül is zúzmara borította a kocsikat, vizet és élelmet pedig csak elvétve kaptak a foglyok. A fogolylétszám viszont nem lehetett hiányos, ezért a vonatot kísérő katonák lecsaptak az első elébük kerülő civilre, aki a vasúti sorompónál várakozott egy lovas kocsival. Vitték a férfit és a tizenéves éves fiát is. Kétségbeesett ordításukra csak a vagonok foglyai és a katonák emlékezhetnek, más szemtanú nem volt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 07.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
