Vona Gábor párját ritkítóan őszinteFacebook bejegyzésben ismeri el, hogy a Jobbik, és ő sem ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, és el is magyarázza, miért nem. A napi szintű köpönyegforgatások rutinja közepette saját 101%-os következetességüket hangoztató politikusok világában bátran nevezhető egyedülállónak ez a gesztus. Diszklémer: mély, összetett és borítékolhatóan megosztó gondolatok következnek közösség és tömeg, eszmék és gyakorlat, szubkultúra és nemzet, hit és hatalom bonyolult viszonyáról. Akit ezek a bonyolult és kényelmetlen kérdések nem érdekelnek, az itt kattinthat is az x-re, – akit viszont igen, az függetlenül a véleményétől az elmúlt évtizedek egyik legizgalmasabb, politikus tollából született írását olvashatja.
„Vigyázat, kínzóan őszinte írás következik! Aki nem hajlamos a gondolkodásra, akiben zsigeri ellenérzések vannak a párt vagy akár irántam, aki képtelen a továbblépésre, a változásra, az inkább menjen máshová, mert neki kellemetlen lesz végigolvasni ezt a néhány bekezdést. Nem hozzájuk szólok. Azoknak írok, akikben
még van remény,
de elbizonytalanodtak.
A Jobbik szimpatizánsainak egy részében ugyanis komoly félelem uralkodott el a néppártosodás kapcsán. A félelem pedig rossz érzést, a rossz érzés rossz gondolatokat, a rossz gondolatok pedig rossz véleményt szülnek. Ez a rossz vélemény pedig nagyjából úgy foglalható össze: a Jobbik elveszítette az eredeti célkitűzéseit, már nem az, ami volt, már nem tud lelkesíteni, rossz útra lépett. De miből fakad az a félelem, amely ezt az egészet elindította? Véleményem szerint nem másból, mint elkerülhetetlen folyamatok meg nem értéséből. Ahhoz, hogy kellőképp világos legyek, kicsit távolabbról kell kezdenem.
A mögöttünk hagyott, de még igazán le nem zárt XX. század számos szempontból értékelhető. Az egyik ilyen értelmezés szerint az individualizmus, vagyis az egyén, valamint a kollektivizmus, vagyis a tömeg konfliktusa jellemezte az elmúlt századot. Hol az egyik, hol a másik kerekedett felül, és ez a hullámzás magával ragadta és erőteljesen polarizálta a társadalmat. Az emberek egy része az egyén teljes szabadságába vetette a hitét, elutasítva mindenfajta kollektivizmust, a másik része az emberek tömegeit akarta valamilyen szempont – faj, állam, osztály stb. – egységbe szervezni a mindent eluraló individualizmussal szemben. Vagy-vagy. Valahová oda kellett állni. És miközben zajlott ez az ádáz küzdelem a történelem nagyszínpadán, csak kevesen vették észre, hogy valójában a lényeg nem ez, és hogy
az „egyén kontra tömeg” kérdés
egy hamis dilemma.
Olyannyira hamis, hogy az egyik győzelme rendre életre hívta a másik lázadását. A kollektivizmus bevezetése után magát kellemetlenül érző társadalom az individualizmushoz menekült, majd amikor fordult a kocka, az elidegenedő egyén kereste a tömeget, amelyben biztonságban feloldódhat, hogy aztán az egész kezdődjön elölről…
Ez a vita milliók életébe került, mégis meddő maradt.
Az ember ugyanis egyszerre individuum és társas lény. A kettő összetartozik. A lényeg, amit alig vettek észre, és ami elveszett: a közösség.
A valódi közösség, amelyet sem az individualizmus, sem a kollektivizmus ki nem állhat. Mert ez a kettő, ahogy írtam, összetartozik, egyik szüli a másikat. Az individualizmus a közösségeiktől megfosztott egyének atomizálódása, a kollektivizmus pedig ezen atomok mesterséges egybegyűjtése.
Mindkettő szervetlen társadalmi jelenség. A valódi közösség viszont szerves, organikus építmény.
Ez az, ami elveszett a huszadik században, és ez az a hiány, ami véleményem szerint beteggé tette a közelmúlt és a jelen nyugati társadalmait. Akár azt is mondhatnánk, hogy a társadalomban jelenleg „akut közösségi hiánybetegség” lépett fel.
A modern világ, a fogyasztói társadalom pedig pontosan erre épül. A közösségek hiányára.
A közösségi média ezért nagyon hamis elnevezés, hiszen annak sikere – minden részleges pozitívuma ellenére – nem a valódi közösségek megteremtését segíti elő, hanem pont fordítva, a közösségek hiányából fakad. Egyfajta pótlék. Erős fájdalomcsillapító közösségi hiánybetegségre. Ez a hiánybetegség pedig a modern világ gazdasági alapja. Ez teremti azt a szükségletet, amely keresletet generál, amelyet aztán a szolgáltató és szórakoztató ipar ideiglenesen ki tud elégíteni – jó pénzért. A hangsúly egyébként az „ideiglenesen” szón van, hiszen amennyiben a hiánybetegség érdemben szűnne meg, akkor a jelenkori gazdaság egy tekintélyes része összeomlana. Az üzleti cél tehát nem a betegség megszüntetése, hanem a tüneti kezelés, a fájdalom csillapítása, hogy aztán a hiányérzet még nagyobb erővel támadjon fel, még nagyobb üzleti lehetőségeket teremtve. Nem akarom természetesen azt mondani, hogy mindez valami tudatos és ördögi összeesküvés lenne, amit valakik a függöny mögül szerveznek, csupán leírtam azt, ami történik, bármi is legyen a hátterében.
A valódi közösségek megteremtése vagy újrateremtése tehát a nagy kihívás.
Egy nemzet nem épülhet sem individuumok laza szövetségére és halmazára, ahogy azt a liberalizmus hiszi, de egy közösségeitől megfosztott kollektivizmusra sem, ahogy azt a totalitárius rendszerek hitték. Egy valódi nemzet csak valódi közösségekre épülhet. Valódi közösségek azonban jelenleg alig léteznek Magyarországon.
A XX. században szétestek, vagy szétverték őket, aztán pedig ránk szakadt a fogyasztói társadalom, a maga közösségveszejtő mentalitásával. A rendszerváltozás 26 éve sem tett semmit, hiszen egy közösségekre épülő társadalom komoly kontrollt gyakorolhat a politikai felett, ami viszont senkinek sem állt érdekében. Az igazi nagy probléma pedig nem is az, hogy a valódi közösségek a múltban megszűntek, hanem az, hogy a jelenben nem jöttek létre újak. A magyarság tehát ma nagyban szenved az „akut közösségi hiánybetegségtől”. Ennek pedig mind egyéni, mind közösségi szinten tapasztalhatjuk a lelki és fizikai következményeit. (Nagyon fontos, de itt most kellő alapossággal meg nem vizsgálható kérdés Orbán Viktor polgári körös mozgalma, ahol lehetőség lett volna új és valódi közösségek teremtésére, de a politika ettől megriadt és inkább maga verte szét, amit létrehozott.)
De mit is jelent az, hogy valódi közösség? Mi teszi emberek társulását közösséggé? Erre ezernyi választ adott már vallás, filozófia és tudomány. A magam válasza az, hogy
a közösség egy olyan szövetkezés, amelynek tagjai rendelkeznek egy olyan közös és központot képező szellemi alkotással, amely mindannyiuk életére kihat, meghatározó identitást biztosít nekik, és amelynek megvédéséért irracionális áldozatok meghozatalára is képesek.
Ez a definíció tehát nem tesz különbséget egy néhány fős valódi közösség vagy akár egy valódi nemzet közössége között. Persze talán sejthető, ahogy azt már említettem is, hogy szerintem egy valódi nemzet sem atomizálódott individuumokra, sem lélektelen kollektivizmusra, csak ilyen valódi kisközösségek hálózatára épülhet. A valódi közösség tehát az, aminek lelke van. A lélek nélküli közösség nem is közösség, csupán tömeg vagy csoport.
Na, ennyi történeti bevezető után, de annak fényében ideje rátérni az elején felvetett kérdésre.
Mi történik most a Jobbikkal? Hová tűnt a Jobbik lelke? Valódi közösség-e még a Jobbik?
Nos, 2006-ban lettem a párt elnöke, amikor az egy 0 és 1% között, a teljes reménytelenségben bolyongó pártocska volt. A nemzeti radikalizmus szubkultúrájában ismerték a nevét, de ott sem volt a legerősebb csoport, a széles társadalom számára pedig lényegében ismeretlennek számított. Nyugodtan mondhatjuk, hogy lélek nélküli, helyét kereső csoport volt.
Aztán a 2006-os események okozta zűrzavarban ez a kis pártocska valódi közösséggé cseperedett, a nemzeti radikális szubkultúra gyűjtőpártjává vált, lelket teremtett magának, amelyért a tagok akár tűzbe is mentek volna. Hányszor hallottam azokban az években: – Gábor, ha kell, meg is halok érted…
Aztán eltelt 10 év, most 2016-ot írunk, és azok közül sokan, akik akkor ezt mondták, ma dühösek, csalódottak, elárulva érzik magukat, a nevem hallatán inkább cifra káromkodás tör fel belőlük, mint az önfeláldozás készsége. A saját szemszögükből joggal. Mert a helyzet az, hogy
a Jobbik lelkét, amelyet 2006 után az én vezetésemmel adtunk ennek a közösségnek, most az én vezetésemmel vettük el. Igen. Ez történt. És ezt én nagyon jól tudom.
Sőt, előre tudtam, hogy ez fog történni, mert ennek kellett történnie. Mert az útnak, amelyen járunk, mindez, amennyire fájdalmas, olyannyira természetes mérföldköve. Persze az is joggal merül fel, ki a fene vagyok én, hogy adjam, majd elvegyem egy közösség lelkét, hogy istent játsszak mások felett! Hát van nekem szívem? A helyzet az, hogy mindezt felelősségem teljes tudatában tettem és teszem, éppen ezért merek erről ilyen nyíltan és őszintén beszélni. Mindebben pedig nem valamiféle érzéketlenség, embertelenség, pláne nem árulási szándék vagy politikai sandaság vezet, hanem a meggyőződés, hogy ez a helyes út.
A Jobbik célja ugyanis sohasem az volt, hogy magának tetsszen, hogy mi, nemzeti radikálisok jól érezzük magunkat, hogy bezárkózzunk, hanem az, hogy a hazánkat és a nemzetünket szolgáljuk, akár a mi diszkomfort érzésünk árán is.
A teljes nemzeti közösséget, az egészet, beleértve azokat a magyarokat is, akik másképp gondolkodnak, mint mi, sőt, még azokat is, akik per pillanat gyűlölnek bennünket. Ez volt a Jobbik ideája és célja kezdetektől fogva, és engem akkor is ez vezérelt, amikor még az utunknak csak a legelején jártunk.
Saját magunk képviselete egy ideig hasznos és fontos, különösen az út elején, de ha egy kezdeti állomásból végső céllá válik, akkor nagy a baj, hiszen a közösség létezése politikai önkielégítéssé válik.
Mivel elnökként lehetőségem és kötelességem volt jóval előbbre tervezni, gondolkodni, mint egy átlagos szimpatizánsnak, ezért ezzel a dilemmával sokkal hamarabb is szembesültem.
Két választásom volt. Vagy marad minden a régiben, ücsörgök és berendezkedem abban, ami van, megőrzöm a Jobbik szárnyaló és kamasz lelkét, amely miatt olyan sokan megszerették, amelyért annyi ember áldozatokat hozott, de ezzel elindítom a közösséget azon a lassú, leamortizáló úton, amelynek végén a párt élőhalottá, önmaga paródiájává válik és célját soha sem éri el. A másik, lelkileg sokkal nehezebb, lényegesen kockázatosabb és ezerszer konfliktusosabb út pedig az volt, hogy
a közösség kamasz lelkét elvesszük, hogy helyet teremtsünk a felnőtt és kormányképes, az egész nemzet közösségét képviselni akaró és tudó Jobbik lelkének.
Valamikor 2013-ban úgy döntöttem, hogy a második, a nehezebb utat választom, a teljes kudarc lehetőségét is felvállalva. Ez persze egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint ahogy itt most leírom. Nagyon sok gondolkodás, töprengés, beszélgetés és álmatlan éjszakák árán verekedtem magam át, mire a homályos megérzés világos elhatározássá érett. Ezért vagyok tisztában azzal, amit most sokan átélnek. Hiszen én is átmentem rajta. A változás mindig fájdalmas. De a változás mindig szükséges is. A másik embert nem tudjuk megváltoztatni, csak saját magunkat. De ha megváltoztatjuk magunkat, az megváltoztathatja a másik embert is. És én ebben bízom. Aki nagy elhatározásra jut, akiben van bátorság a változáshoz, annak hinnie kell a döntése helyességében, abban, hogy a jövő igazolja majd, egyúttal azzal is számolnia kell, hogy a jelen ítélőszéke előtt bűnösnek találják. Sőt, azon sem kell meglepődni, hogy ilyen vagy olyan okok miatt lesznek szép számmal, akik a jövőben sem adnak majd neki igazat. Akik majd nem tudnak, nem akarnak, nem mernek erre az útra lépni. Ez is a változás természetes része.
A kérdésre tehát, hogy hová tűnt a Jobbik lelke, választ adtam. A jelen kérdése ezért már az:
hol van a Jobbik új lelke? Lesz-e újra valódi közösség a Jobbik, amelyért érdemes áldozatot hozni, amelyért érdemes tűzbe menni, amelyért büszkeség küzdeni?
Erre a kérdésre nyilván a jövő ad majd választ, de talán a fentiekből világossá vált, hogy
egy néppárt valójában nem is magának keres lelket, hanem a népnek. Egy néppárt lelke akkor erős, ha az nem csupán a párt tagjait, hanem a nemzet egészét „lelkesíti”.
A feladat tehát már nem csupán annyi, hogyan adjunk a Jobbiknak lelket, hanem az, hogy olyat adjunk, amely a magyar népet is magával ragadja.
Ez pedig a mai zaklatott világban rettenetesen nehéz feladat. Véleményem szerint egy
olyan modern konzervativizmusra van szükség, amely az őseink hasznosítható hagyományai, nemzeti értékeink és a felgyorsuló, modern világ kihívásai és jelenségei közé hidat tud építeni.
Széchenyi annak idején megálmodta a Lánchidat, mert tudta, hogy Buda és Pest összekötésével nem csupán egy közlekedési problémát old meg, hanem egy nemzetet egyesít, sőt lehetőséget ad neki, hogy megmaradjon és a jövővel lépést tartson. Most 2016-ban számtalan szétszakítottság, feltorlódott konfliktus terheli a nemzetünket, amely megoldásra, modern konzervatívokra, hídépítőkre vár. Aki végigolvasta ezt a nem rövid írást, annak amellett, hogy köszönettel tartozom, attól egyúttal megértést és mindezek végiggondolását kérem.
Van-e lelkesítőbb és nemesebb feladat, minthogy a Jobbik, ez a lenézett, megtaposott közösség önmaga fölé nőve, megváltozva, a hatalmas kihíváshoz alkalmassá válva fellépjen, és ahogy a múltban képes volt a nemzeti radikális erőket egyesíteni, úgy most a nemzet pozitív, teremtő erőit, ideológiai különbségek nélkül egybegyűjtse?
Valahol itt keresem én a Jobbik új lelkét. Remélem, nem egyedül…”
Vona Gábor
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
