Van egy pillanat, mielőtt a kamion áthajt rajtam, és az a pillanat rengeteg idő, végiggondolni mindent.
Mindenekelőtt azt, hogy „minket a saját kultúránk illet”. „A hírt vigyétek meg a gyerekeinknek, Hogy minket a saját kultúránk illet, Vigyétek meg a gyerekeinknek, A hírt, hogy nem! Nem! A hírt, hogy nem! Nem! A hírt, hogy nem! Nem! Nem! Nem!” Igen, ezt kénytelen vagyok végiggondolni, mert a kamion közeledik, és már nincsen sok hátra, csak egy pillanat. A kamion volánjánál ott ül az arab. A muszlim. Nem, tudom én, hogy nincsen olyan, hogy „az” arab és „a” muszlim, de most nincsen már sok időm cizellálni, úgyhogy mégiscsak ő ül ott a volánnál. Belém hajt, a véreimbe hajt, két kilométer hosszan hajt belénk, közben lő is a fegyverével, és azt üvölti eksztázisban, hogy „Allah akbar!” – bármit is jelentsen ez azon kívül, amit amúgy jelent. Mivel nagyon kevés az időm, muszáj végiggondolnom, akarom-e, hogy ő itt legyen, hogy belém hajtson, a véreimbe hajtson, a földrészembe hajtson, a hazámba hajtson, és akarom-e, hogy az ő vérei majd ugyanezt tegyék, miután őt magát, aki éppen most teszi, sikerül megölni végre. Nem, azt hiszem nem akarom. Nem akarom, hogy ő itt legyen, és azt sem akarom, hogy a vérei itt legyenek.
Már csak egy pillanatom van hátra, ezért hiába üvölt fel bennem a jólneveltség, és hiába üvölti azt, hogy nem szabad általánosítani, és hogy rengeteg sok olyan vére van őneki, aki nem akar belém hajtani, de sajnos ez most teljesen mindegy. Mert nekem csak ez az egy életem volt, és azt hittem, én fogok rendelkezni felette. És a hagyományaim, az örökségem, a hazám és nemzetem, a hitem és meggyőződéseim szerint fogok majd rendelkezni egyetlen életem felett, és most látom, hogy erre nem maradt lehetőségem. Talán nem is volt rá lehetőségem, csak nem tudtam róla. Talán eleve elrendeltetett, hogy majd így kell végeznem, egy tunéziai arab, egy tunéziai muszlim által. Akit soha nem lett volna szabad beengedni erre a földrészre, vagy még idejében ki kellett volna tessékelni, mielőtt neki nyílt lehetősége megölni közel százunkat, „Allah akbart” üvöltve, egy átkozott kamion volánjánál. De a politikusok másképpen döntöttek. A politikusok egyszer úgy döntöttek, hogy gyarmatosítjuk ennek az arabnak, ennek a muszlimnak a földjét, aztán úgy döntöttek, hogy kivonulnak a földjéről, aztán meg úgy, hogy ez az arab, ez a muszlim nem elég demokratikus és nem elég nyugati életet él, úgyhogy megmutatjuk neki, milyen az igazi, a szép, a helyes élet. Nem emlékszem, hogy annak idején, vagy valaha is, nekünk megmutatta volna valaki.
Pedig voltunk mi is kevésbé demokratikusak, kevésbé politikailag korrektek, és például a Szent Bertalan éjszakáján lemészároltuk a véreinket a vallásuk miatt. De nem jött ide senki, hogy belénk verje, ez nem helyes. Aztán lemészároltuk a saját véreinket Vandée-nál is, de akkor se jöttek a muszlimok, hogy ezt ne csináljuk. De mi odamegyünk, és azt hisszük, helyesen tesszük. Ezt el is nevezzük demokráciaexportnak, és párás lesz a szemünk önnön nagyszerűségünktől. Pedig mi is rühelltük volna, ha annak idején velünk teszik ezt mások. És az arabok, a muszlimok most idejönnek, és megölnek bennünket, és meg vannak róla győződve, hogy helyesen cselekszenek.
Mert hát mi annyit bántottuk már őket, meg aztán feléjük lassan nem lehet úgysem élni, nincsen víz, nincsen élelem, nincsen munka, és ugyanezért jönnek a feketék is Afrikából, és a politikusaink most éppen azt találták ki, hogy nekünk kötelességünk mindenkit befogadni és ellátni és élelmezni és pénzelni és megszokni, eltűrni, muszáj alkalmazkodnunk, belátnunk, magunkat visszafognunk, mert most éppen ettől vagyunk európaiak és fejlettebbek és nagyszerűbbek. Volt idő, amikor attól voltunk azok, hogy leigáztuk őket és megöltük őket. De most már nincsen idő semmire. Nekem is egyetlen árva pillanatom maradt, mielőtt ez az arab, ez a muszlim áthajt az életemen és bevégzi azt, és azt üvölti közben, hogy „Allah akbar!”, és én homályosan érzem, és kezdem felfogni, hogy nem, nem vagyok köteles eltűrni ezt.
Sem ezt, sem a véreit, sem a puszta jelenlétét, sem a szagát, sem a másságát, sem az akaratát, a vágyait, a rohadt sok, semmirevaló kölykét, a szenvedéseit és bánatait és a vele esett igazságtalanságokat, nincsen közöm egyikhez sem, ahogy a múltban sem volt. Egyetlen dologhoz van közöm, a saját életemhez, a hazámhoz, a nemzetemhez, a családomhoz, a földrészemhez, a hagyományaimhoz, a hitemhez, és a saját kultúrámhoz. Ez pedig takarodjon innen, bár most már késő, mert a következő pillanatban át fog hajtani az én életemhez, de akkor takarodjon az összes többi, és takarodjanak a politikusaink is, akik beengedték őt ide, akik bűnrészesek az én halálomban is, és az elkövetkező összes többi halálban is, takarodjatok, takarodjatok, takarodjatok, és legyetek átkozottak mindörökre…
Bayer Zsolt – www.magyarhirlap.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
