Évente átlagban ötszáz magyar ápoló mond fel, és vállal szakmunkát külföldön. A pályaelhagyók számát megbecsülni sem lehet. Most még a havonta négyszáz órát dolgozó, kórházról kórházra ingázó bérnővéreknek köszönhető, hogy nem omlott össze a rendszer. Utolsó utáni pillanatban jött a kormányzati ígéret az egészségügyben dolgozók béremeléséről: ha nincs érdemi változás, rövidesen tényleg alig maradhat itthon szakszemélyzet, olyan elhivatott szakember, aki infúziót köt be, etet, mosdat, ágytálat cserél.
Porból lettünk, porrá leszünk. Itt már nincs mit tenni. Várjuk a halottszállítókat. Lassan ketyegnek a mutatók a műanyag faliórában. A coronariaőrző számítógép-monitorain hat ember szívdobbanásainak EKG-grafikonjait látom. Pulzusukat, légzésszámukat, testhőmérsékletüket, vérük oxigéntartalmát apróbb számok jelzik. Szívkoszorúérrel műtöttek, pitvarfibrillációsak, tüdőembólia-gyanúsak fekszenek a jobbra és balra található kórteremben. A jobb oldali első ágyánál körbehúzták a nejlonfüggönyt, mert egy hetvenkilenc éves ember haláltusája három és fél órával ezelőtt véget ért. A belső előírások szerint teteme két óra hosszig maradhat az ágyon, ugyanakkor a betegszállítók, akik a holttesteket is mozgatják a nagy budapesti kórházon belül, leterheltek és késnek, de majdcsak eljön az az idő… Fél tíz elmúlt, csendesedik a város, a kórházi épületek ablakaiban is kialszanak a fények. Az orvos azonnal értesítette a hozzátartozókat. Rég kihűlt a kávé a nővérek poharában, mert egy hörgő, jajgató betegnek adnak be fájdalomcsillapítót. Liftajtó nyílik, a távoli kattanást visszaverik a kopottas falak. Egy négykerekű alumíniumkocsin – mely olyasforma, mint egy ebédkihordó alkalmatosság – szürke műanyag koporsót tolnak be a folyosóra, onnan caplat felénk két ember.
Havi 400 munkaóra havi kétszázért
Mosolyognak a nővérekre, még viccelődnek is. Majd a gumikesztyűs férfiak teszik a dolgukat. Gyakorlott mozdulatokat szótlanul. A holttest alá ügyeskedik a lepedőt, körültekerik, majd belehelyezik a földre tett koporsóba. Lefedik, aztán a négy fémkart megragadva vezényszóra emelnek. Lehet kilencvenkilós is az elhunyt. Toporgó lépéseket téve rácsúsztatják a gurulókocsi tetejére. Dokumentumokat töltenek ki a pultnál.
– Mennyiért csinálja? – kérdezem a fiatalabbtól, akit divatos pólója és fazonra nyírt haja alapján inkább el tudnék képzelni egy BMW volánjánál ülve, amint lányokat vizslat.
– Exitenként háromszáz bruttó a fejpénz. Minimálbér ügyeletekkel, ügyeleti pótlékkal; túlórával összejöhet a nettó száznegyvenezer forint.
Meglódítják az alumíniumkocsit. Nyikorgó kerékkel távolodik a szürke menet, elindult a hosszú folyosón a mérhetetlen magányba süllyedt holttest utolsó útjának első állomására, a patológiára.
Porból lettünk, porrá leszünk Fotó: Hegedűs Márta / Magyar Narancs
Kati nővér negyven év körüli. Vékony termetű, igen magas. Kezén madzagból fonott fekete karkötő. Ügyeletestársa, Tímea alacsonyabb. Mindketten bérnővérek. Ez egy új kifejezés. Mindenképpen meg kell tanulnunk, mert egyre inkább kulcsszerepük lesz abban, hogy ne dőljön össze az orvos- és nővérhiányos egészségügyi rendszerünk. Ők főállásban más egészségügyi intézményben dolgoznak, és egy vállalkozáshoz leszerződve ugranak be helyettesíteni, például ebbe a kórházba is. Kati Debrecenben végzett egészségügyi szakközépiskolát, majd egy Veszprém megyei településre költözött. Főállása a veszprémi kórházban van. A kezdetektől szüksége volt arra, hogy megélhetéséért másodállást vállaljon, így hat évig éjszakánként négy-hat órázott a balatonfüredi szívkórházban. Harmadállásként nyaranta egy balatoni strandon, az elsősegélyhelyen életmentő. Sok életet megmentett már.
Kérdésemre elmondja, hogy volt olyan hónapja, amikor négyszáz órát dolgozott, s nettó jövedelme elérte a kétszázezer forintot. Aztán volt műtőssegéd kollégától hallott egy bérnővéreket alkalmazó betéti társaságról, amely három fővárosi kórházzal áll kapcsolatban. Így velük hétszáznyolcvan forintos órabérrel szerződve dolgozott már neurológiai őrzőben, idegsebészeten és itt, a kardiológiai coronariaőrzőben is. Mivel Kati 110 kilométerről jár be dolgozni a fővárosba, s 4500 forint a vonatjegye, nem éri meg tizenkét óráznia, azaz miután halálesettel tarkított ügyeletét itt befejezi, másnap reggel egy másik fővárosi kórházban kezdi az új tizenkét órás munkáját.
– Tömegközlekedéssel egyórás késéssel érek oda, a főnővér ezért később engedi el a műszakból dolgozóit. Csak így tudja megoldani osztályának működőképességét.
Rengeteg kávé
Nehezen értem, hogy miért nem a veszprémi kórházban vállal túlmunkát hasonló összegért. Erre Sándor Mária, a fekete ruhás nővér küzdelmét említi, akiről Szentes Tamás, az új országos tiszti főorvos a napokban azt nyilatkozta, káros az, ahogy az érdekvédelmet értelmezi, azt sugallván, hogy a gyógyítás csak munka és nem hivatás. Nos, Sándor Mária részben a kórházi dolgozók elmaradt ügyeleti díja miatt indított tiltakozást: a főállásban foglalkoztatott dolgozók túlmunkáját a kórházak zöme nem fizeti ki.
– Hogyan lehet 24 órát felelősségteljesen végigdolgozni?
– Rengeteg kávéval. Ideális esetben nem rohangáljuk szét az őrzőt. Van egy pozícióm, amikor a monitorokat nézve a lábamat pihentetni tudom. Tizenhat óránál érzem, hogy elnehezül a fejem, szédülök, na akkor egy óriási adag kávéval frissítem magam.
Bár húsz év gyakorlata van, a régi képzési rendszerben szerzett bizonyítványt. Ezért most OKJ-s képesítésre hajt. A tandíja félmillió forint, amelyet havonta 34 ezer forintos részletekben fizet, a vizsgadíja pedig nyolcvanezer lesz. Így nem tudja azt a kitűzött célját teljesíteni, hogy havonta húszezer forintot félretegyen. Hogy devizahitelét kiváltsa, annak hatvan százalékára munkáltatói kölcsönt vett fel. Aláírt huszonöt évet.
Tímeát, a halk szavú kolléganőt az egyetlen általam ismert török szóösszetételt említve vizsgáztatom. Mit jelent az, hogy tesekür ederim? Azonnal válaszolja: köszönöm szépen. Tímea ugyanis főállásban dialízissel foglalkozó világcégnél dolgozik egy kórházban, és törökországi munkavállalásban gondolkodva törökül tanult.
– Borsodi származású vagyok. Dolgoztam a szikszói kórházban, majd idősotthonban. Budapesten ortopédiára kerültem, majd, hogy több időt töltsek a lányommal, elhagytam az egészségügyet. Biztosítási ügynök voltam, majd ingatlanoztam. Nem nekem való. Dialízises felnőttszakápolónak jelentkeztem, s mellette lakásokat takarítottam. Már évek óta bérnővér vagyok. Az elmúlt két évben az év minden napján dolgoztam, csak nyáron adtam magamnak egy hét szabadságot. De ezt nem lehet sokáig bírni!
– Hány éves a lánya?
– Tizennyolc lesz. Holnap.
Aztán sírni kezd. Valójában nincs pénze ajándékra.
– Okos, ügyes lány – szipogja. – Tisztában van a nehézségeinkkel. Eladó lesz egy lakóhelyünkhöz közeli albán pékségben.
Tímea a török után most svédül is tanul. Mivel húsz év munkával nem jutott előre, Svédországban szeretne az egészségügyben munkát vállalni.
Nyugis éjszaka volt, legalábbis nem jött rohammentő. A nővérek sikereket, kudarcokat élnek meg. Kati műszakjában egy hónap alatt a mostani volt a hatodik halott. Sokáig küzdöttek újjáélesztéséért az orvosokkal. Ágyának teljes lemosását majd a nappali műszakosok végzik. Éjszaka ellenőriztek, nyugtattak, tisztába tettek, reggel étkeztettek. De tudják azt is, hogy hogyan kell felrakni a defitappancsokat, hogyan üthetnek ki súlyos szívritmuszavart defibrillátorral. Éjszaka jöttek hozzájuk más osztályról műszerekért, gumitömítésért, három darab A4-es lapért. És hoztak vissza két fehér lepedőt. Olyanokat, amelyekkel a napokban elhunytakat emelték, takarták be: élére hajtva, vasalva ott fekszenek a nővérek pultján.
Visszafordíthatatlan elvándorlás
Ma már egy ápoló számtalan hazai állásajánlat közül választhat. Az alacsony bérek miatt lasszóval keresik a kórházak a szakembereket. Csak két példa. A fővárosi Bajcsy-Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet neurológiájára, onkológiájára, pszichiátriájára, nefrológiájára, sebészeti és belgyógyászati osztályaira, az Egyesített Szent István és Szent László Kórház pszichiátriájára, traumatológiájára és addiktológiájára is folyamatosan keresik a szakembereket. De hiába! A külföldi ajánlatokkal nehéz versenyre kelni.
– Az elmúlt években 2600 egészségügyben dolgozó ápoló hagyta el az országot, így az egészségügy már képtelen biztonságosan üzemelni – nyilatkozta megkeresésünkre Bugarszki Miklós, a Magyar Ápolási Egyesület elnöke. – Vélhetően visszafordíthatatlan folyamatról van szó – tette hozzá. A külföldi munkavállaláshoz hatósági igazolvány kiváltása szükséges, ennek alapján lehet nyomon követni, hány ápoló hagyja itt Magyarországot. Évi átlagban félezren. Bugarszki Miklós szerint az idősebb és középkorú, a külföldi munkavállalást nem szívesen vállaló ápolók tartják életben a rendszert. Mintegy 56 ezer ápoló, szakápoló dolgozik ma Magyarországon, túlnyomó többségük negyven év fölötti, akik már nem szívesen vállalnak külföldön munkát. Bugarszki szerint a középfokú végzettséggel, illetve felsőfokú szakképzettséggel rendelkező ápolók húszévnyi munka után kapnak bruttó 140 ezer forintos fizetést.
– Minden pénznek örülünk, de ez nagyon kevés a fiatalok itthon maradásához – utalt a most beígért emelésekre.
A Németországba, Ausztriába, Angliába, Írországba és Svájcba munkaerőt közvetítő Euwork társaságnak nemcsak Budapesten, hanem Miskolcon, Szegeden, Pécsett, Csíkszeredában és Szerbiában is van irodája. A társaság illetékese, Koncz Eszter elmondta: évente hat-hét száz ápoló keresi meg őket azzal az igénnyel, hogy külföldön vállalna egészségügyben munkát, ám a nyelvtudás hiánya miatt csak mintegy száz embert tudnak sikeresen kiközvetíteni. Hozzátette: a hozzájuk fordulók között nincs olyan, aki ne dolgozna itthon havonta kétszáz óránál kevesebbet, s ne próbálna egészségügyi mellékállással, gyermekfelvigyázással, takarítással megélhetéshez jutni. Ausztriában hatszázezer, Dél-Németországban 720 ezer forintnak megfelelő euróért keresnek szakképzett nővért, ápolót idősotthonba, rehabilitációs intézetbe és kórházba. Angliában nyolcszázezer, Svájcban középfokú németnyelv-tudással 1,2 millió forintnak megfelelő összeget is lehet keresni.
– A demográfiai folyamatok: a növekvő átlagéletkor, a családok szétesése, a krónikus, nem meggyógyítható, de tartós kezelést igénylő betegségek számának növekedése miatt van ápolóhiány Európában – véli Kincses Gyula egészségpolitikus. – Ha nem így lenne, nem lenne szükség Európa nyugati felén magyar ápolókra. Ráadásul a magyar nővér és a magyar szakszemélyzet valóban kelendőbb, mint az európai átlag, hiszen míg az angol és svájci nővér csak szakápolási feladatot végez, a magyar hajlandó a szakápolási és ápolási munkát együtt végezni. A magyar kórházakban az ápolók alacsony bérért hihetetlenül nagy terheléssel dolgoznak, így nagyságrendekkel nagyobb juttatás nélkül is hajlandók váltani: ha nem az országot hagyják el sokkal több pénzért, akkor a pályát a kevesebb terhelésért.
Miután egyre kevesebben dolgoznak, egy ápolóra egyre több beteg, több ágy jut, de a szakma fejlődése és az orvoshiány miatt egyre összetettebb munkát is el kell végezniük. Például a nyakiultrahang-, az EEG-, EKG-vizsgálatot ma már nővér végzi – persze az orvos leletez –, ám pénzhiány miatt a segédápolói munkát is ők látják el, azaz etetnek, mosdatnak, pelenkáznak. Egyre kevesebb nővérre egyre több munka hárul. Kincses Gyula szerint ideje belátni, több pénzt kell fordítani a szakszemélyzet bérére, mert nélkülük hiába sikerül itthon tartani az orvosokat a mostani béremeléssel. A várólistákat is rendbe kell tenni, illetve a nővérelvándorlás megállításához sok pénzre lenne szükség.
Nincs szolidaritás
Íme egy ember – egy ápoló! Aki azért tanult, hogy a magyar egészségügyet erősítse. Aztán eltelt nyolc év, és elege lett. Még az utolsó kórházi éjszakai műszakja előtt találkoztam vele. Elkeseredett, de valamelyest bizakodó is volt. Azóta búcsút intett a fővárosi kórháznak, az intenzív osztály dolgozóinak, és júniustól Londonban próbál szerencsét, mert ígéretet kapott, hogy egy reptéri szendvicsbárban felszolgálóként alkalmazzák.
Turcsányi Tibor Rimaszombatban töltötte gyermekkorát. Cukrásznak tanult. Internetes játékokkal játszva Budapesten szerzett ismerősöket, akik meghívták egy fővárosi szilveszterre. Budapesten állást keresett, és 2008-ban egy fővárosi kórházban helyezkedett el betegszállítóként. Három hónappal később már segédápoló, és egy budapesti gimnáziumba is beiratkozik. A kórházi munka mellett érettségit szerez, majd OKJ-s képzésen vesz részt.
– Rosszul lettem volna, ha a záróvizsgámat nem jelesre csinálom. Hétszáz tételt tanultam meg, volt köztük hatoldalas is – mondja elszántságát jellemezve.
– Mekkora bérkülönbség van egy beteghordói, segédápolói és szakápolói jövedelem között?
– Betegszállítóként ügyelettel együtt nettó kilencvenezer forintot kerestem, segédápolóként 96 ezret, érettségizett ápolóként pedig 110 ezer forintot. A kétéves OKJ-s képzést követően lettem egészségügyi szakápoló, viszont a fizetésem már csak háromezer forinttal nőtt. Gyakorlaton szinte mindenféle kórházi osztályon megfordultam. Beteghordóként krónikus belgyógyászaton, ápolóként negyvenágyas gasztroenterológián dolgoztam, és holnaputánig tízágyas intenzív osztályon dolgozom.
Magukra vannak utalva Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
Turcsányi Tibor fél évvel ezelőtt Most légy velem! címmel írt egy dalt az egészségügyi dolgozók helyzetéről, és májusban „Haladéktalanul rendezzék az egészségügy helyzetét! Megtelt az ágytál! A kiürítés önökre vár!” feliratú ágytálat adott át Balog Zoltán miniszternek címezve.
– Az ágytál átadása miatt érte retorzió?
– Persze! Újraélesztés közben. Osztályunkon akármikor előadódhat ilyen helyzet. Nyugodt nap volt. Elmentem a betegek reggelijéért. Mondtam a kolléganőnek, akármi van, ordítson, és jövök. Mire visszamegyek, egy ágy fölött áll öt orvos és a kolléganő… Eldobtam a teáskancsót és a tálcát a kezemből, és odarohantam. Az egyik rezidens üvöltött, hogy hol voltam. És azt kérdezte: „Majd ezt is elmeséli az ATV-ben?”
– Miért mondott fel?
– A kollégáim csak egymásnak mernek panaszkodni. Én viszont nem hallgatom el a véleményemet, igen, voltak súrlódásaim még orvosokkal is. Tudom, hogy a kórházi vezetés vagy az ápolási igazgató nem fog kiállni az ápolók mellett. És elegem lett abból, hogy nincs elég pelenka a betegek tisztába tevéséhez, és a gyógyszereiket is otthonról hozzák be. És a körülmények. Mindenki magának vesz munkaruhát. A női öltözőben csöpög a szennylé, a férfiöltözőben pedig abban tocsogunk. A kórházban a kiégett villanykörtére is azt mondták, hogy arra sincsen pénz. Március végén határoztam el magam. Nem tudok annyira angolul, hogy szakmai feladatot lássak el kint szakápolóként, ezért az egyik repülőtéren szendvicset kell majd készítenem, felszolgálnom. Már az angol minimálbérrel is nagyon jól járok! Jelenleg ötezer forintot sem tudok félretenni, sőt a hónap harmadik hetétől a metrómegálló koldusának több pénze van, mint nekem a zsebemben. Tudom, mert mindig mélyen belenézek a kalapjába…
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 18.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
