El a kezekkel a rövidnadrágtól!

El a kezekkel a rövidnadrágtól!

Nem mehetünk el szó nélkül Uj Péter minapi kirohanása mellett. A vulgárliberális 444.hu főszerkesztője publicisztikai munkássága részeként az öntudatos magyar férfiak milliói ellen intézett indulatos és méltatlan támadást. Átlátunk a szitán: az egyes szubkultúrákban a kelleténél sajnos népszerűbb véleményformáló a korszerű magyar identitás egyik alappillérét kívánta aláásni a maga fondorlatos eszközeivel.

Az „újságíró” – miután érthetetlen és elfogadhatatlan módon dicsőíti a migráns származású muzulmán lakosság életvitelét és ruhaviseletét – a következőképpen fogalmaz „Az ideális nadrághossz” című „cikkében”:

„Mert mit látunk, kérem, egy átlagos június eleji hétvégén, még korántsem kánikulában, egy akármilyen bevásárlóközpont környékén? A hétvégi bevásárlás céljából, közönséges utcai ruhában érkező felnőtt, ivarérett férfiak mintegy uszkve nyolcvan százaléka, tízből legalább hét ember rövidnadrágot visel. Divatos angol kifejezéssel: shortot. Sőt van, aki horribile dictu szandált is. A rövidnadrágos valaha a gyerek eposzi epitheton ornans jelzője volt. A rövidnadrágos: éretlen, komolytalan, csekély értelmű. Talán nem véletlenül, hogy eleink ragaszkodtak ehhez a dress code-hoz.”

Nos, nincs ahhoz szükség semmi csűrésre, csavarásra vagy belemagyarázásra, hogy megállapítsuk: Uj Péter gyakorlatilag lehülyézi a magyar férfiak nyolcvan százalékát, tízből hét embert. Miért teszi ezt? Honnan veszi ehhez a bátorságot? Cui prodest?

Ezek a kérdések persze költőiek, a választ mindenki tudja.

Abszolút világos, hogy az attak célpontját miért a magyar férfiak sokasága képezi, és miért az a ruhadarab, amely az utóbbi évtizedekben – mint fentebb említettem – identitásunk alappillérévé vált. A rövidnadrág bizonyos értelemben a nemzeti egység tárgyiasult manifesztációja, pontosan úgy, mint korábban a házias ízek, nagy adagok vagy a lapostévé. (A Facebook Messenger üzenethangját azért nem említem, mert az nemzetek fölötti fenomén.) A rövidnadrág az, ami az említettekhez képest is magasabban ível át a különböző korlátok és kasztok fölött. A rövidnadrágot bárki viselheti, nemre, nemi identitásra, korra, társadalmi helyzetre, képzettségre, havi jövedelemre és a lábszőrzet színére-sűrűségére való tekintet nélkül. Mindegy, hogy nyálcsorgató félkegyelműek vagy egyetemi professzorok, szegény munkanélküliek vagy úszómedencés bankvezérek, faluvégi libapásztorok vagy belvárosi zsúrpubik, liberálisok vagy konzervatívok, kommunisták vagy nácik vagyunk, a rövidnadrág modern, testhezálló és kényelmes viselet. Különösen az a globális felmelegedés világában, amikor hőhullám hőhullámot követ – mekkora öröm, hogy már június közepe van, de az idén még egy sem volt, bezzeg tavaly! –, és a hosszúnadrágosok terhei egyre elviselhetetlenebbek.

A sem istent, sem embert nem ismerő Uj Péter-i hecckampány érintettjeként hadd szőjem bele írásomba a személyes szálat.

Hírdetés

Én olyan korban és olyan helyen nőttem fel, amikor és ahol a tizennégy év fölötti férfiak valóban nem viseltek rövidnadrágot. Ebben igaza van az “újságírónak”: a rövidnadrágos valaha “a gyerek eposzi epitheton ornans jelzője volt”. És az az igazság, hogy ezt az örökséget sokáig cipeltem a mindenkori hosszúnadrág – jellemzően farmer, más néven jeans – formájában, függetlenül attól, hogy mínusz húsz vagy plusz harmincnyolc fokot mutatott a hőmérő higanyszála aktuálisan. 22°C fölött izzadtam, mint a ló, és a legkevésbé sem éreztem jól magamat – 1991 forró nyarára konkrétan is emlékszem, ajjaj –, de tűrtem, hiszen nem éretlen és csekély értelmű voltam, hanem férfi. Legalábbis azt hittem.

Mígnem a 90-es évek közepén egyik pillanatról a másikra – in medias res – ráébredtem, hogy minden fordítva van. Az idők változnak, ezért a hagyománynak nem merevnek, monolitnak, sokkal inkább haladónak kell lennie: a bő gatya, a rámás csizma, a kamásli és a rizsporos paróka is a múlté már. Hosszúnadrágban vagyok csekély értelmű, ébredtem rá ekkor, ráadásul a felfokozott hőérzet számtalan tekintetben csökkenti teljesítőképességemet. Heuréka, kiáltottam fel, majd ollót ragadtam, és egy nyisszantással lemetszettem egyik használtabb hosszúnadrágom szárát. Mindkettőt.

Nem túlzok: megváltozott az életem. Vidámabb, szabadabb és frissebb lettem, alkotói – és egyéb – energiáim szárnyalása nem ismert többé határokat. Később természetesen nem nyiszatoltam már, egyenesen rövidnadrágként vásároltam rövidnadrágjaimat, egyiket a másik után, és boldogan éltem, mint a pinty. A következő hasonló élményben akkor volt részem, amikor edző- és tornacipőimet sutba hajítva megvásároltam első szandálomat is.

Igen: elég körülnézni egy akármilyen bevásárlóközpont környékén, hogy lássam, nem vagyok egyedül.

Manapság viszont, amikor az elidegenedés, az individualizmus és a kozmopolitizmus népbetegség, ez nem kártékony, hanem felemelő jelenség. Miközben mindenki szétszaladna ezerfelé, csak a saját pecsenyéjét sütögetni, a rövidnadrág egybeterel bennünket, közösségi élményt nyújt.

Gondolom, egyértelmű mindenki számára, hogy az “újságíró”-nak miért fáj ez. Hogy nem véletlenül támad bennünket érzékeny pontjainkon. Jellemző az is, hogy mennyire nem ismer mértéket, amikor szövege uszításba torkollik: “Én nagyon is el tudnám képzelni, hogy egy kulturális közeledés jegyében minálunk a férfiak számára vezessenek be a lábszőrzet látványát kevésbé fetisizáló öltözködési előírásokat. (Oldják meg, és kész!) A rövidnadrág-viselés sikeres korlátozása esetén pedig tovább haladhatnánk a hasitasi-szandál-bőrmellény-atlétatrikó vonalon” – hepciáskodik.

Kik oldják meg? – kérdezem szelíden. Talán az Orbán-kormány? Vagy a karhatalom? Ilyenkor jól jönne a parancsuralom? A rendőrállam? Naná, hogy máskor pedig – a legártalmatlanabb jogszabályok, határozatok, további döntéshozatalok-intézkedések esetében – megy a sírás-rívás, a kekeckedés, a habonyozás.

Hát innen üzenem: a magyar férfiak nyolcvan százaléka, tízből hét ember nem tévedhet. Mi. Vagyunk. Többen. Mi. Vagyunk. Erősebbek. Nem. Vagyunk. Hülyék.

Nem engedünk a nadrághosszból!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »