Olvasom a Dalai Láma nyilatkozatát arról, hogy „Európa nem válhat arabbá”. Aztán olvasom az olasz püspöki kar kirohanását a migránsokat hajókon regisztrálni akaró gonosz, szívtelen Európa ellen. Komolyan, nem szándékosan szerkesztettük úgy, hogy ez a két cikk egymás alatt legyen a hírfolyamban, de mégsem bánom, hogy így alakult. Ennél szemléletesebb mellékelt ábrát rajzolni se lehetne a jelenkor morális káoszához.
Szóval adott egy – legalábbis papíron – nagy többségében keresztény kontinens, amely elmúlt fél évszázadának legsúlyosabb válságával próbál megbirkózni. Milliós tömeg érkezett, és még újabb milliók követelnek bebocsáttatást a kontinensre. Hetek, napok, de van, hogy órák alatt kell mázsás súlyú kérdésekben kell határozni. Sokszor úgy, hogy a döntéshozók az orrukig se látnak a kételyek tejfehér ködjében.
És ebben az átkozottul nehéz helyzetben a nagy keresztény egyházaktól – élükön a számomra nagybetűs Egyházzal, a katolikussal -.semmi mást nem kapunk, csak kilométeres morális magasságokból osztott
elmarasztalást, számon kérést, ítélkezést.
Ha féltjük hazánk, népünk, kontinensünk, és Uram bocsá’ hitünk jövőjét az emberáradattól, ha párás szemű extázis helyett összeszoruló torokkal figyeljük a posztmodern népvándorlást, ha a valóban üldözöttek könnyei mellett meglátjuk a szerencsevadászok kaján mosolyát is – nos, akkor saját egyházaink szerint nem vagyunk igazi keresztények. Akkor farizeusok vagyunk, lelketlenek, a krisztusi szeretetparancs megtagadói.
Lelki vezetőink elfogadást, türelmet és megértést hirdetnek az újonnan érkezőkkel szemben – és közben
egyre kevésbé fogadnak el és értenek meg bennünket,
akik itt születtünk. Joviális mosollyal fogadják a balos és liberális hangulatfelelősök vállveregetését – akik amúgy a „sötét középkor” elleni szent háború nevében kergetik vissza a „politikába beleszóló papokat”a templomba, ha véleményt mernek formálni az abortuszról, vagy a melegházasságról.
Nem tartom fekete-fehér kérdésnek a migrációs válságot, és én lennék a legjobban felháborodva, ha a szószékről követelnék a földközi-tengeri lélekvesztők elsüllyesztését, vagy a határok elaknásítását. A gyűlöletnek akkor sem lehet helye az keresztény ember szívében, ha indulatai és félelmei nagyon is érthetőek.
Az egyház pedig végképp nem hirdethet gyűlöletet – de ezeket az indulatokat és félelmeket sem intézheti el egy felsőbbséges kézlegyintéssel.
Az olasz püspökök szerint Európának az a kötelessége, hogy a beözönlő százezreknek „lehetőséget kínáljon” a jövőre. Ennyi. Más kérdés, más feladat, más felelősség nincs. Irgalmatlan nehéz döntéseket kell meghoznunk ezekben a hónapokban. Sorsokról, életekről, jövőről. Közben egyházaink nagy részét
a mi sorsunk, a mi életünk, a mi jövőnk, mintha teljesen hidegen hagyná.
És akkor a világ másik felén megszólal egy ember, aki egészen másban hisz, mint én. Pontosan tudja mit él át az, akinek el kell hagynia szülőföldjét: neki több mint fél évszázada kellett menekülnie a hazájából, Tibetből. Nem fröcsög, nem mocskolódik, nem szólít erőszakra. A bajba jutottak könnyeiről beszél, az erkölcsi kötelességről, hogy a valóban szerencsétlen sorsú embertársainknak adjunk menedéket. És mégis:
látja, hogy ez ennyire nem egyszerű.
Képes meglátni bennünk, a szerencsés, a kiváltságos, a jó helyre született fehér európaiakban is a szorongót, a tépelődőt, a kételkedőt. Képes megérteni, hogy nekünk nem az Ígéret Földje ez kontinens – hanem a hazánk. És szeretnénk, ha a dédunokáink számára is az lenne. És kimondja azt az egymondatos igazságot, amelyet a saját lelki vezetőinktől oly régóta hiába várunk:
”Németország az Németország”, Európa, az Európa, és az is kell, hogy maradjon.
Nem Buddha, hanem Krisztus követője vagyok. És mégis, egy buddhista szerzetes – hite szerint – 14. reinkarnációja ért meg, és szólal fel értem, nem Krisztus földi helytartója. Ma, 2016-ban úgy állunk, hogy
Tendzin Gyaco, dalai lámára jobban figyel sok millió európai keresztény, mint Ferenc pápára.
Szégyenletes dolog ez – de azt hiszem, nem a mi szégyenünk…
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
