A politika verbális része – amely istenigazából és a maga teljességében a kampányokban tud sziporkázni – soha nem extrém magas színvonaláról volt híres, mostanában mégis az a benyomásom, hogy butaság- és agresszivitástartalma folyton-folyvást fokozódik, akár a nemzetközi helyzet. Ennek minimum két oka van, és közülük csupán az egyik az, hogy mintha a világ idegesebb hely lenne – az úgynevezett first worldre gondolok itt, nem háborús gócokra vagy nyomorgó ázsiai-afrikai államokra-népekre –, mióta nem tud mit kezdeni a nullanullás évek végi gazdasági válság következményeivel, a migrációval és Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnal.
A másik ok nem globálpolitikai karakterű, inkább egyfajta kulturális jelenségnek tűnik. Olyan érzésem van, hogy az akciók és reakciók nyelvezete-vehemenciája egyre inkább nélkülözi a korábban jellemző rétegeket-finomságokat, ehelyett előtérbe kerültek a primér indulatok és a primitív üzenetek, amelyek minden mást elnyomnak. Mintha az internetes kommentkultúra nyomasztó sajátosságai szivárognának át különböző szintekre, ahol persze nem lenne sok keresnivalójuk.
Pedig a politika az iránta érdeklődő számára azért volt szórakoztató mindig, mert ott a mondatok általában sokkal többet jelentenek, mint a szavak, amelyekből ezek a mondatok összeállnak. Innen nézvést tehát a politika ugyanúgy művészet, mint a film vagy az irodalom – elvontabb ágak közé nem merészkednék, a túlzás nem kenyerem –, megfigyelése, jelenségeinek megfejtése izgalmas érzelmi-intellektuális kalandokat kínál. Persze tisztában vagyok a különbségekkel is: a fikció nem a mi bőrünkre megy – ám itt most nem erről van szó, ez egy másik téma.
Mármost az, ahogyan Szijjártó Péter külügyminiszter és a Fidesz külön-külön is nekiugrik Bill Clinton amerikai exelnöknek – azaz elnökjelöltférjnek –, nem ad túl sok sanszot az elemzői kalandozásnak.
„Lehet, hogy a magyar emberek döntése nem tetszik Bill Clintonnak, de ez nem elég ok arra, hogy az egykori amerikai elnök így sértegesse őket” – háborog közleményében a miniszter. „Érdekes módon a nyugati baloldal egyszer sem szólalt meg, amikor 2006-ban Gyurcsányék a békésen demonstráló tömeg ellen bevetették a rendőrséget” – hőbörög a párt. Tényleg a politikai lapok kommentszekcióinak tempója és szóhasználata köszön vissza itt, amely mellesleg vígan átszivárgott már a közösségi médiába is. Hogy a szóhasználatot hogyan értem, aligha muszáj magyaráznom. Noha a konkrét gyalázkodáson innen van e megszólalások nyelvezete, azt tudjuk, ha jártunk már ilyen felületeken, hogy az anyázásnál irritálóbb és tenyérbemászóbb a provokatív tudálékoskodás. A tempót pedig úgy értem: így pattog, aki képtelen szó nélkül hagyni a legnagyobb marhaságokat.
Persze Szijjártónak és a Fidesznek akkor sem lenne dolga, hogy bölcsen viselkedjenek, ha alkatilag nem lennének alkalmatlanok rá. Az orbáni taktika meghatározó eleme a mindenki ellenünk van, de mi tartjuk magunkat és harcolunk megközelítés – szétszórt hajával, véres homlokával áll a viharban maga a magyar, írta Petőfi Sándor, olvasható a Parlament melletti régi-új Kossuth-szoborcsoport hátulján –, így amikor rendszerünk kritikusai ellenségesen nyilatkoznak rólunk, az nagyon jó nekünk. Kell, mint egy falat kenyér, mint falura a villanyfény. Mindennap kell. Bill Clinton nem árt nekünk, Bill Clinton használ nekünk. Francois Hollande is használ nekünk. Hasznos hülyék valamennyien, nekünk dolgoznak. És hogy ráadásul nem is vagyunk immár teljesen egyedül, mert velünk vannak lengyel barátaink is, az a bónusz. És hogy ráadásul hamarosan mások is csatlakozhatnak hozzánk Európában – vagy akár odaát –, addig ne is szaladjunk előre, ráérünk, időnk, mint a tenger, és nem vagyunk híján a türelemnek.
Amit egyébként Bill Clinton mondott, és amit úgy felkaptunk itthon, annak nincs sok köze Magyarországhoz. Lengyelországhoz sincs. Annak Donald Trumphoz, az amerikai elnökválasztáshoz és Hillary Clinton esélyeihez van köze. Ugyanígy Francois Hollande sem rólunk meg a lengyelekről beszélt. Ő Nicolas Sarkozyről beszélt. Amikor ezek az emberek azt fejtegetik, hogy Magyarországon és Lengyelországban putyini diktatúra van – hogy nincs, bele se bonyolódjunk, egyébként Oroszországban sincs –, akkor azt fejtegetik, hogy ha Trump vagy Sarkozy helyzetbe kerülnének, könnyen lehetne az Amerikai Egyesült Államokban és Franciaországban is putyini diktatúra. Abszurd? Nyilván. De sokat ne csodálkozzunk ezen, hisz mondom: minden kampány hazudik.
Magyarország és Lengyelország ebben a képletben csak mumus és bunkó, amivel lehet ijesztgetni, amivel lehet hadonászni. Ijesztgetés és hadonászás közben miért is gondolkodna bárki azon, hogy a mumus és a bunkó malmára hajtja a vizet? Kicsik vagyunk, súlytalanok, egy kis víz ide vagy oda, nem számítunk. Most még nem. Ha többen leszünk, akkor majd rá lehet ébredni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 19.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »