A csernobili katasztrófa verte be sokak szerint az utolsó szöget a szovjetrendszer koporsójába, ám a baleset kommunikációja a legsötétebb pártállami időket idézte. A titkolózás és a hazugságok miatt máig sem lehet biztosat tudni az áldozatok számáról, illetve a környezetbe jutott sugárzás mértékéről. Ennek ellenére, több évtized távlatából visszatekintve, ma már megalapozott becsléseket tehetünk a tragédia egészségügyi következményeiről.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) munkatársai készítettek egy jelentést a csernobili baleset egészségi ártalmairól. Bár többen kritizálják ezt a tanulmányt (a környezetvédők túlságosan visszafogottnak, az érintett hatóságok túlzónak tartják), mégis képet alkothatunk belőle a hatások mértékéről.
De mielőtt az erőműből kiszabadult sugárzásra térnénk, érdemes eloszlatni néhány tévhitet a radioaktivitással kapcsolatban. A legfontosabb, hogy tudjuk, a radioaktív bomlásból származó ionizáló sugárzás a természet része, azóta létezik, amióta világ a világ. Nem az ember találta föl, így mindannyian nap mint nap találkozunk vele szerte a világban. Sugárzás ér minket a világűrből (kozmikus sugárzás), de a természetben előforduló radioaktív elemek bomlásakor is, amelyek gyakorlatilag mindenben – ételben, vízben, levegőben – megtalálhatók.
Fotó: Magyar Nemzet
Ennek az úgynevezett természetes háttérsugárzásnak a mértéke átlagosan 2,4 millisievert (mSv) évente, de jelentősen, konkrétan egy és tíz mSv között ingadozhat. Sőt vannak olyan nagy háttérsugárzású helyek is a bolygón, ahol ez az érték akár felmehet húsz mSv-ig is évente. Az ilyen mértékű sugárzás (még a húsz mSv-re is igaz ez) ismereteink szerint semmiféle egészségi kockázatot nem jelent. A csernobili katasztrófa hatására megnövekedett sugárzást tehát érdemes a normálisan is jelen lévő radioaktivitáshoz viszonyítani.
A WHO jelentése szerint a baleset után a legnagyobb sugárzást természetesen az a több százezer úgynevezett likvidátor szenvedte el, akik közé a mentés első vonalában dolgozó katonák, tűzoltók, atomerőművi munkások tartoztak. Az 1986–2006 között eltelt két évtizedben az őket ért sugárzás mértéke meghaladta a száz millisievertet. A környékről kitelepített 116 ezer lakos ezen érték harmadának volt kitéve, de az erősen fertőzött, szigorúan ellenőrzött zónában maradottak akár a felét is elszenvedhették húsz év alatt. Összehasonlításképpen: normális körülmények között az évenkénti 2,4 mSv-es háttérsugárzás összeadódása húsz éven keresztül ehhez képest 48 mSv-et jelentett volna. Hazánk légterébe is jutott a radioaktív felhőből, amely akkor alakult ki, amikor az erőműben tárolt hasadóanyag mintegy 3,5 százaléka a robbanás folytán kijutott a környezetbe, majd rendkívül szerencsétlen módon az égő grafit hője hatására a füsttel együtt nagyon magasra jutott az atmoszférában.
Fotó: Magyar Nemzet
A mérések szerint a fővárost érte a legkomolyabb sugárterhelés, főként a radioaktív céziumizotópok megnövekedett koncentrációjának következtében. Szerencsére azonban ez a sugárzás nem érte el a legfertőzöttebb ukrajnai területek kitettségének egy százalékát sem. Mivel azonban a radioaktivitás hatásai akkumulálódnak az időben (nem múlnak el, hanem összeadódnak, felgyülemlenek az évek során), tudnunk kell, hogy pontosan mennyivel nőtt meg a természetes háttérsugárzás Magyarországon. A magyar sugárvédelmi kutatók számításai szerint a katasztrófát követő hetven évben (2056-ig) ez a dózis átlagosan 0,5, de legfeljebb 1 mSv lesz, amely egyévi (és nem hetvenévnyi!) normális háttérsugárzás harminc-negyven százaléka. Ez a hetven évre vonatkozó sugárterhelés bőven belül van az évi természetes háttérsugárzás időbeli és földrajzi ingadozásában. Ehhez még érdemes hozzátenni, hogy önmagukban az egészségügyben bevett radiológiai orvosi vizsgálatok milyen megnövelt terhelést jelentenek a pácienseknek. A teljes testet végigpásztázó CT-vizsgálat például 12, a mammográfia 0,13, míg a mellkasröntgen 0,08 mSv sugárzással jár.
A Magyarországot ért radioaktivitás tehát nem jelenthetett egészségi kockázatot. Ha elszívunk egy doboz cigarettát, azzal sokkalta nagyobb veszélynek tesszük ki magunkat, mint amelyért Csernobilt okolhatjuk. Az egészségügyi statisztikákban sehol sem találni a balesethez köthető változást. Sem a daganatos megbetegedésekben, sem a születési rendellenességekben, sem a csecsemőhalandóságban. Itt sajnos meg kell jegyezni, hogy a rák előfordulása Magyarországon Csernobil nélkül is növekszik a hetvenes évek óta, de a trend nem változott 1986 után.
Az atomerőműhöz közel eső ukrajnai, belorusz és oroszországi területek lakói már nem voltak olyan szerencsések, mint mi. A WHO négyezerre becsüli a katasztrófához köthető halálesetek számát (közöttük nagyjából fele-fele arányban találunk likvidátorokat és helyi lakosokat). Tudni kell azonban, hogy mások ezt a számot rendkívül alulbecsültnek vélik. Főként a környezetvédő csoportok és a zöldpártok szakértői mondanak sokkal nagyobb számokat. Az Európai Parlament zöldpártjai hatvanezer áldozatot is elképzelhetőnek tartanak. Szerintük a sugárzás következményeképp ennyien – nemcsak a három érintett volt szovjet köztársaságban, de Európa más országaiban – is meghalhattak. A Greenpeace pedig már százezer halottat valószínűsít. Eközben a WHO szerint a Szovjetunión kívülre olyan csekély mértékű sugárzás jutott, hogy elhanyagolható az egészségi ártalom, főként a halálesetek valószínűsége. Az egymásra licitáló becslésekben talán már több a politika, mint a tudomány, éppen ezért konszenzus jó eséllyel soha nem lesz a kérdésben.
Fotó: Magyar Nemzet
A likvidátorok közül 134-en kaptak akkora dózist, amely elegendő volt az akut sugárbetegség kialakulásához. Közülük 28-an haltak meg. Ezek a halálesetek köthetők egyértelműen a balesethez. Az összes többi veszteség csak statisztikai alapon valószínűsített következmény. A likvidátorok, az evakuáltak és a fertőzött területen maradók közül 120 ezren egyébként is meghaltak volna rákban, így a becsült négyezer „Csernobil-halál” ehhez képest három-négy százalékos emelkedésnek tekinthető.
Jelentősen megnőtt a pajzsmirigytumorban megbetegedettek száma, ami nagy valószínűséggel a baleset következményének tekinthető. Körülbelül ötezer esetben, főként gyerekekben alakult ki ez a daganat a radioaktív jód következtében (a pajzsmirigy akkumulálja a jódot, amely szükséges az egészséges működéséhez). Szerencsére a pajzsmirigyrák az egyik legjobban gyógyítható ráktípus, a gyógyulás 99 százalékos, még a gyerekek esetében is. Emiatt az érintettek közül talán tíznél is kevesebben haltak meg, bár sokan életük végéig gyógyszeres kezelésre szorulnak.
A másik rosszindulatú daganatos megbetegedés, amelynek gyakorivá válása a balesethez köthető, a leukémia volt. A likvidátorok körében megduplázódott ennek a vérráknak az előfordulása, de a helyi lakosoknál nem tapasztalható ilyen emelkedés. Semmilyen más daganattípus statisztikáiban nem mutatható ki szignifikáns emelkedés 1986 után az egyébként is meglévő trendekhez képest. Ugyancsak nem találtak kimutatható ugrást a születési rendellenességekben, a terméketlenségben, illetve a halva születésben.
Fotó: Magyar Nemzet
A tragédiának minden bizonnyal volt és van ugyanakkor olyan másodlagos, közvetett hatása, amely, noha nincs fizikai kapcsolatban a sugárzással, mégis köthető a balesethez. A likvidátorok és a kitelepítettek egész életükön keresztül kénytelenek magukon viselni Csernobil stigmáját. Sok tudatlan ember a „sugárfertőzés” kifejezésből azt szűri le, hogy ez valamiféle fertőző betegség, esetleg az érintettek maguk is sugároznak, terjesztik a kórt. Emiatt rengetegen szenvedtek el mentális és emocionális sérülést. A megnövekedett stressz, amelyet a kitaszítottság, a teljes egzisztenciájuk elveszítése, illetve a rák állandó fenyegető közelsége miatt éreznek sok százezren-millióan, kétségtelenül okozhat akár halálos betegséget, infarktust, agyvérzést is. Minthogy azonban a baleset csak néhány évvel előzte meg a szocialista államrend és a Szovjetunió bukását, e betegségek ugyanannyira tulajdoníthatók a Csernobiltól független gazdasági öszszeomlásnak is, így csak gyaníthatjuk, hogy a reaktorrobbanás is szerepet játszhatott kialakulásukban.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 23.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
