Ramon Schack, a Telepolis német portál munkatársa néhány nappal a brüsszeli merénylet után interjút készített David Engels brüsszeli ókortörténésszel, akinek heves vitákat váltott ki pár évvel ezelőtt megjelent műve. Ebben összehasonlítja az unió válságát a Római Köztársaság hanyatlásával. Az alábbiakban az interjú rövidített változatát közöljük.
– Brüsszel, „Európa fővárosa” napjainkban terrortámadások célpontja lett. Miképpen fogadja a jelenlegi eseményeket?
– Különös tapasztalat olyan helyen élni, amely egy hagyományosan világra nyitott társadalomból viszonylag rövid idő alatt növekvő mértékben militarizálódó állammá alakult át, ahol még a kisvárosokban is mindenütt jelen van a katonaság és rendőrség, és ahol a muszlim lakosságot mindinkább általános gyanú övezi. Ezen sajnos aligha lehet csodálkozni, ha figyelembe vesszük azt a jelentős szerepet, amelyet Belgium az európai fundamentalizmus hálózatában tölt be. Már a 2012-ben írt és 2014-ben németül is megjelent könyvemben (Úton az impérium felé) utaltam rá, hogy nem csupán a belga, hanem az egész európai társadalom olyan halálos spirálba került, amelyben a rövid távú versenygondolkodásnak, a kaszinókapitalizmusnak és a naiv-optimista „politikai korrektségnek” szükségképpen csalódást, gazdasági válságot, fundamentalizmust, terrorizmust, populizmust, végül pedig elkerülhetetlenül rendőrállamot kellett eredményeznie.
David Engels Fotó: Facebook
– Hogyan járhatunk el az aszimmetrikus háborúkban, amelyeknek napjainkban vagyunk kitéve? A pesszimizmus vagy fatalizmus talán tényleg nem megoldás?
– A pesszimizmus nem jelent rögtön fatalizmust, és a fatalizmusból sem kell gyávaságnak következnie. Véleményem szerint Európa már több évtizede a feltartóztathatatlan hanyatlás állapotában van; ezt csak az nem látja, aki a történeti kategóriákat ideológiai okok miatt képtelen realistán értékelni. A közelmúlt történelmében a munkanélküliség soha nem volt magasabb, az államadósság soha nem volt nagyobb, az üzemek kitelepítése soha nem volt veszélyesebb, a tömeges bevándorlás – s éppúgy a migránsok integrációja – soha nem volt kétségesebb, Európa külpolitikai és gazdasági súlya világszinten soha nem volt csekélyebb, a populista pártok követőinek száma soha nem volt magasabb, végül pedig a gazdasági fellendülés kilátásai, valamint a politika szavahihetősége soha nem volt csekélyebb, mint épp napjainkban – és a felsorolás tetszés szerint folytatható.
– Említett könyvében párhuzamot von a Római Köztársaság hanyatlása és napjaink európai társadalmának jelenlegi helyzete között. Mit foglal ez magában?
– A Római Köztársaság hanyatló szakasza, vagyis a Kr. e. I. század, illetve az európai társadalom jelenlegi válsága között fennálló párhuzamok különösen szembetűnőek: munkanélküliség, globalizáció, a hagyományos vallások és értékek pusztulása, populizmus, kenyeret és cirkuszt játékok, bűnözés, államadósság, tömeges bevándorlás, aszimmetrikus háborúk, a gazdaság és a politika masszív egybefonódása, fundamentalizmus, terrorizmus, végül pedig fokozatos recesszióba süllyedés és polgárháború-közeli állapotok – mindez nemcsak korunkat jellemzi, hanem a köztársaság utolsó éveit is, mielőtt az a belső ellentmondások következtében össze nem omlott, és egy népszavazással palástolt, tekintélyelvű rendőrállamnak át nem adta a helyét. Ami pedig a jövőnket illeti, a történeti analógia kevéssé optimista. Amikor 2012-ben elkészítettem könyvem első, francia kiadását, az olvasók és a recenzensek némelyike fölöttébb szkeptikus volt, midőn – a római világgal való összehasonlításra támaszkodva – úgy foglaltam állást, hogy a nyugati államélet további gazdasági hanyatlásával, a gyenge uniós tagállamok fölötti egyre nagyobb európai gyámkodással, a nagyvárosokban polgárháború-közeli állapotokkal, valamint a populista pártok elkerülhetetlen megerősödésével kell számolni. Napjainkban, amikor negatív kamatokkal, Görögország külső kormányzásával, Európa-szerte szinte havonta bekövetkező kegyetlen merényletekkel szembesülünk, valamint az Alternatíva Németországért, a Nemzeti Front, az UKIP és Donald Trump választási sikereit látjuk, az említett kritika elnémult.
– Arra hívja fel a figyelmet, hogy az európai nemzeteknek közös történelmükre kellene emlékezniük, az európai identitásra, hogy közöttük ennek révén erősebb szolidaritás épüljön ki. Mit ért ön európai identitáson? S miért kellene épp ennek az identitásnak a szolidaritás alapjául szolgálnia, ha már az Európai Unió ideológiai alapjai sem funkcionálnak kielégítő módon egyesítő erőként?
– Úgy gondolom, megoldódik a probléma, ha kellő gondossággal teszünk különbséget identitás, szolidaritás és ideológia között. A minden európait összekötő közös kulturális identitás – Vlagyivosztoktól Lisszabonig – olyan történeti faktum, amely évszázadokon, olykor pedig évezredeken át tartó közös történelemre alapozódik. Közvetlen vagy közvetett módon valamennyien átéltük a romanizálódást, hellenizálódást, a kereszténység elterjedését, a középkort, a reneszánszt, a vallásháborúkat, az abszolutizmust, a felvilágosodást, a romantikát, a modern gyáripar létrejöttét, az imperializmust, a világháborúkat, a hidegháborút és még sok minden mást, és ezek immár szorosan egybenőttek tudat alatti világképünkben. S ez azon nyomban világossá válik, ha az európai kultúra legkülönfélébb alkotásait egybevetjük a tőlünk teljességgel különböző kínai vagy indiai kultúrával. Valódi szolidaritás csakis ezen az alapzaton jöhet létre, s ez egyúttal közelséget, felelősséget és a sorsközösség érzését is megteremti közöttünk. Ám természetesen csak abban az esetben, ha az identitásközösséget elismerik a felelős állami intézmények is, és az egyes polgárokhoz közel hozzák. S épp ez a döntő mozzanat: az európai intézmények ahelyett, hogy az európai népek között fennálló szoros kulturális rokonságot tartanák szem előtt, hogy e nyomasztó időkben megteremtsék a szolidaritást, inkább a szabadság, az egyenjogúság, a demokrácia és a tolerancia – kizárólag európai alapértékeknek tartott – elvont elképzeléseiről áradoznak, holott ezen értékeket mondjuk Dél-Koreával és Japánnal is osztjuk, mégpedig anélkül, hogy őket ezért európai államoknak tartanánk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy alábecsülném az említett alapértékeket; úgy vélem, azok valamiképpen általánosan emberi értékek, amelyek egyszer talán egy jövőbeli ENSZ-világállam ragasztóanyagát fogják képezni – ámde mit sem segítenek az állammá fejlődő európai kultúra benső kohéziójának erősítésében, amelynek saját túlélése biztosítása érdekében képesnek kell lennie arra, hogy világosan elválassza egymástól a saját és idegen érdekeket, hasonlóan ahhoz, ahogyan azt manapság az Egyesült Államok és Kína teszi.
Összeállította és fordította: Csejtei Dezső
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 09.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
