1945. február 11-én már öt hete éltünk „felszabadulva”, esténként hallottuk a szomszédságból a megerőszakolt nők segélykérő sikoltásait. 1944 karácsony kora este jöttek be Villányos úti családi házunkba az oroszok.
Egy órán belül a karácsonyfát lelegelték, a pulykát, bejglit megették, a szekrényekből, vitrinekből mindent kiszórtak, úgyhogy bokáig jártunk a női fehérneműkben, a törött herendi porcelán, törött kristálypoharak és -vázák, családi fényképek alkotta visszaságában.
A Villányos út 22. sz. alatt egy 72, egy 75 és egy 77 éves szomszéd nénit erőszakoltak meg 8-10-en. Itt és a környéken már szovjet katonai konyhák, utánpótlási központok, nehéztüzérségi ágyúállások voltak, egészen a Lipótmezőig, ill. Pesthidegkútig. Unokanagybátyámmal naponta vittek dolgozni minket. Hol fát vágtunk, hol krumplit pucoltunk az orosz katonai konyhákban, hol a Budakeszi útnál takarítottuk a havat, kiváltképp akkor, amikor a német páncélosok elérték Bicskét, és az oroszok 3 tengelyes óriás Ford, Chevrolet teherautókban szállították éjjel-nappal az utánpótlást. Az elesett orosz katonákat is mi temettük el.
Ott, ahol ma a 156-os busz végállomása van, középen van egy kis füves terület, mely körül parkolnak az ABC-ben, vagy zöldségesnél vásárlók kocsijai, óriási orosz katonai temető volt.
Február 11-én délután feltűnt, hogy az oroszok lázasak rakodnak. Lőszeres ládákat pakoltak teherautókra, társzekerekre. A földbe ásott nehézlövegeket lánctalpas traktorok, teherautók elvontatatják. 2-3 óra leforgása alatt kiürült a környék, de nem teljesen. A kiemelkedő tornyos villák tornyaiban, a több utcára néző 1-2 emeletes bérvillák felső emeletének ablakaiban a homokzsákok mögött mesterlövészek helyezkedtek el.
Az éjjeli csendet aknavetők és kézigránátok robbanása, géppisztolysorozatok kerepelése verte fel. A német csapatok északi szárnya Óbuda, a középső a Városmajor-zugliget, a déli szárny Budaörs irányába igyekezett kitörni a Vár körüli ostromgyűrűből.
Az oroszok a Szilágyi Erzsébet fasor 3-4-5 emeletes házainak ablakaiból, a világító rakéták fényeinél a lombtalan városmajori fák között vonuló németekre úgy vadásztak, mintha körvadászaton lettek volna. A német veszteségek megdöbbentően magasak voltak.
Február 12-én reggel Apámmal felmentünk a pincelépcsőn, és óvatosan kikémleltünk a vasajtón. Jókor jöttünk, a Virányos út felől egy kis sebesült német csapat jött felfelé a kerti aszfaltúton. Felkötött karú, botokkal sántító, átvérzett koponyatörésű, sápadt, lefogyott, végkimerült kis csapat, melyet csak az élni akarás, a fegyelem, a kötelességtudás, az akaraterő vonszolt előre. A 12-14 katonából álló, láthatólag elcsigázott csapatot két magas jó erőben lévő géppisztolyos, ejtőernyős katona biztosította. Őket talán vitorlázó repülőgépekkel tették le a Vérmezőn, hogy segítsék a még járóképes sebesülteket az ostromgyűrű áttörésében?
Február 13-án hajnali 4 órakor géppisztolyaggyal verték pincénk vasajtaját. Unokabátyámmal együtt értem jöttek az oroszok. A Szarvas Gábor út 15. szám alatti, akkor még üres telekhez vittek minket. Hideg hajnali reggel volt, legalább mínusz 8-10 fok, gyér akkumulátoros világítás mellett, itt már 7-8 környékbeli idősebb ember ásott, csákányozott. A Virányos menti oldalon egy kb. 14-16 méter hosszú 3,5-4 méter mély árkot kellett kiásnunk. 6 óra után már vagy 1 méter mély lehetett az árok. A felső arasznyi fagyott réteg után már könyebben ment a munka.
Engem Bélával és 4 idős emberrel két géppisztolyos katona a közeli Dániel út egyik szép villája elé kísért. A ház garázsajtaja az utca felé nézett. Innen egyes lövéseket hallottunk. A garázsajtó mellet már vagy 8-10 egymásra helyezett halott német katona. – Úristen ez nem lehet igaz! Egyes halántéklövésekkel végzik ki a német hadifoglyokat!
Újabb 12-14 német katonát kísértek a garázsajtó elé – a tegnapi, vánszorgó csapatot!
A kivégzéseket, szám szerint 77 vagy 78-at a környékbeli házmesterekkel a Dániel utca másik oldalán, egy emeletes bérvilla tövénél vártuk meg. Amint 14-15 németet kivégeztek (4 még reflexmozgásokat végző földön fekvő halottat a hősi szovjet katonák csizmáikkal fejen, arcon rugdosták és leköpdösték), mi, köztünk Benkő Gyula színész is, ló nem lévén, egy oldalfal nélküli stráfszekéren húztuk a Virányos köz és Szarvas Gábor utca sarkán levő tömegsírig. Itt a derék I. világháborút megjárt házmesterek engem küldtek le a tömegsírba, mert hogy „maga fiatal”. No, de hogyan jövök ki, kérdeztem? „Majd ledobunk egy kötelet és felhúzzuk magát!”
Ahogy 4 egymásfeletti sorban egymásfölé helyeztem a halott katonákat, szorosan úgy, mint a szardíniákat a dobozban, síbakancsom alatt ropogtak a halott katonák törött bordái. Hiszen máshová nem tudtam lépni. Az arcukra mégsem akartam.
Előző este egy kis fiatal szőke német közkatonát fektettünk le a pincében. A végbele mentén ment be a lövés. Körházba vinni? Közelharcok voltak.
A halott német kiskatonát felöltöztettük és kitettük a kertbe. Ez volt a szerencsénk, mert másfél óra múlva dühtől őrjöngő orosz katonák még a női retikülökben is fegyvert, a szekrényekben is, német katonát kerestek. A Villányos út 38/B-ben egy orvost, a feleségét és 9 éves kislányát lőtték tarkón, mert egy élő német sebesültet találtak a villában.
A Zugligeti út – Virányos út sarkán lévő lakásból 16 német katona jött ki fehér zászlóval, fegyvertelenül. Ahogy egyenként előjöttek, halántékon lőtték őket. (Zugligeti u. 16. sz.)
A Zugligeti út 27-29. sz. alatti klasszicista, oszlopos villában (apám barátja) vitéz Rohonczy Viktor tartalékos repülőszázados lakott családjával. A villába négy magasrangú német tiszt vette be magát. , mert a kitörés elakadt, az orosz túlerő miatt nem tudtak tovább menni. Rohonczy százados megpróbálta rábeszélni a rangidős ezredest, hogy adják meg magukat. Ők tudták, milyen sors vár rájuk. De kijelentették, hogy utolsó golyóig, melyet saját maguknak szántak, harcolni fognak! Elővették és kitűzték kitüntetéseiket, a lovagkeresztet, a II. oszt. Vaskeresztet – a Rohonczy-család, miután levonult a pincébe, másfél órán át a géppisztolysorozatokat, a kézigránátok robbanását hallotta. A ház körül több mint 30 orosz katona esett el, Rohonczyék a lakást feldúlva négy magas rangú tisztet felismerhetetlenül összeroncsolva találták. A falakon agyvelőrészek lógtak, melyeket a Rohonczy család tagjai törött ablaküveg darabokkal kaparásztak le. A hullákat verték darabokra, szó szerint a hős szovjetek.
A kitörő német seregből egyes jelentések szerint kb. 750-en érték el a német vonalakat. A többi elesett, kivégezték. Sohasem felejtem el azt a lovagkeresztes repülő főhadnagyot, aki átvérzett kötésekkel, koponya- és végtag-sérülésekkel. Milyen büszkén lépett be a garázsba, ahol halántéklövés vetett véget fiatal életének. Önkéntelenül Goethe sorai jutottak eszembe: „A hozott áldozatok sohasem hiábavalók, ha az áldozatok szelleme tovább él.”
Sztálin genarisszimusz február 13-i napiparancsa a Föld valamennyi rádióadóján keresztül adta hírül, hogy Budapestet bevették, a „fasiszta hordákat” megsemmisítették.
Engem pedig ez az élmény tömeg, ez a sok borzalmas embertelenség, mely 18. életévem előtt ért, egyértelműen arra az elhatározásra késztetett, hogy orvos legyek.
És sikerült. Sőt azt is megértük, hogy 46 évi megszállás után kimentek az oroszok – ám Budapest elestének 50. évfordulóján a „magyar” sajtó és televízió, valamint politikai személyiségek még mindig „felszabadulás”-ról beszéltek!
(dr. Rónay Pál – Út és Cél, 1995. november)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
