Nem csak az európai felépítmény recseg-ropog, vezetői is gyakran egymáshoz koccannak. A háttérben dúló személyes ellentétek után a lengyel ügyben Donald Tusk nyilvánosan is kritizálta a Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottságot.
Az angoltudás és az európai politika ismeretének hiánya, kelet-európai gyökerek – Luxemburgból nézve megannyi hátrányos dolog, ami miatt Juncker már a volt lengyel miniszterelnök jelölésekor megkérdőjelezte leendő kollégája alkalmasságát. A helyzet később sem változott. Bár Tusk kezdi kiismerni a játékszabályokat, a közelmúlt eseményei ismét előtérbe hozták szembenállásukat. Már a migránsválság idején ellentétes üzeneteket küldtek: míg Juncker a befogadás és az áttelepítési kvóta feltétlen hívének mutatkozott, Tusk az EU határvédelmének fontosságát hangsúlyozta. A bizottság által Lengyelországgal szemben indított, eddig példa nélküli jogállamisági mechanizmus mozgásba hozásával kapcsolatban Tusk nyíltan vállalta ellenvéleményét.
Miközben nehéz is lenne elvárni, hogy Tusk érzéketlen legyen az országa ellen indított támadásokkal szemben, brüsszeli források megjegyzik, a vele szembeni kritikák nem ekkor kezdődtek. Juncker számára az első jelentős kihívást az ukrán–orosz konfliktus jelentette, amelyben Tusk nem tudta levetkőzni lengyel beidegződéseit: harcos oroszellenességével ugyan a mai napig sikerült elérnie, hogy az európai szankciók fennmaradjanak, de az Északi Áramlat folytatásának tervei és a többek között Olaszországból is erősödő nyomás miatt egyre valószínűbb, a projekt a végét járja.
De Juncker sem lehet felhőtlenül elégedett: míg az uniós pénzügyminisztereket tömörítő Eurogroup egykori elnökeként központi szerepet játszhatott volna a görög válság megoldásában, addig a végső dicsőség Tusknak jutott: sokak számára emlékezetes a krízis mélypontján az általa vezetett ülés, ahol hajnaltájban kijelentette, addig nem hagyják el a tárgyalótermet, míg megoldás nem születik.
Akik felemlegetik neki, hogy a mai napig idegenül mozog Brüsszelben, megfeledkeznek arról, nem csupán kelet-európai gyökerei miatt idegen neki a terep. A tanácsi elnöki pozíció viszonylag friss, a 2009-es lisszaboni szerződés hozta létre, és a belga Herman Van Rompuy után Tusk a második, aki betölti. „Egy szigeten álló atomerőmű, amely nem kapcsolódik az elektromos hálózathoz” – így jellemezte egy tanácsi tisztviselő a pozíciót, arra utalva, hatalmas lehetőségeket rejt ugyan, de a hatáskörök, feladatok kidolgozatlansága folytán az elnök karaktere szükséges az abban rejlő potenciál kiaknázásához.
Ezzel szemben Juncker öreg róka, kiterjedt kapcsolatrendszerrel és nem mellesleg több mint harmincezer fős apparátussal, miközben Tusk kabinetjében körülbelül húszan dolgoznak. Kritikusai megjegyzik, helyzetét nem erősíti, hogy legközelebbi munkatársait – Junckerrel szemben – nem a legtapasztaltabb helyi eurokraták közül válogatta, hanem Varsóból hozta. De a két vezető habitusa is tűz és víz: míg Tusk hűvös és visszafogott, addig az alkoholproblémákkal küzdő Junckernek elég csak a rigai csúcson bemutatott performanszára gondolni, ahol „Itt jön a diktátor!” felkiáltással és egy jól irányzott pofonnal üdvözölte Orbán Viktort.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 30.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
