Két filmet is elcsíphet a mozikban az év elején az, aki vizuális effektek halmozása és véres akciójelenetek özöne helyett inkább valami emberi léptékűre, valami könnyebben átérezhetőre, európaibb alkotásra vágyik. A román és a francia filmet humorral vegyített meseszerű kisrealizmusa teszi még átélhetőbbé.
Bár mostanában már a magyar filmet sem kell annyira félteni, mégis elmondható, hogy ha pozitív példákat keresünk, nem kellene messzire tekinteni: a román újhullám filmesei számtalan emlékezetes művel gazdagították a filmtörténetet az elmúlt tíz-tizenöt évben. Családi drámákat bemutató darabok (Radu Muntean: Ünnepek után; Radu Jude: Mindenki a mennybe megy) épp úgy vannak ezek között, mint a különös-szokatlan világukat jó adag humorral, netán iróniával prezentáló művek (Radu Jude: Aferim!, Silviu Purcarete: Valahol Palilulában), vagy a román történelem útvesztőiben kanyargó alkotások (Corneliu Porumboiu: Volt-e vagy sem?). Utóbbi kategóriába esik Porumboiu új filmje, A kincs is, melynek realizmusát úgy szövik át meseszerű elemek, hogy azt sokszor még csak észre sem vesszük. Mint valamiféle kalandregénybe, úgy merülnek alá hőseink a román történelemben, hogy aztán kincsvadászatra induljanak a rég elhalt felmenő vidéki házába. A tét persze a tartozások kifizetése, egy jobb élet reménye: a román film úgy mutatja be az átlagember hétköznapi küzdelmét a megélhetésért, hogy abba mégis csak vegyül valami reményteliség, várakozás a sors jobbra fordulására. És Porumboiu nem is hagyja aztán, hogy előfeltevéseink teljesüljenek: mikor már azt hinnénk, a szokott módon ledarálja hőseinket a hatalom, vagy csak egymás ellen fordulnak a kommunisták elől elásott arany keresése közben, a film az egyszerűbb, mégis hatásosabb módokon jut túl a konfliktusokon.
1848-tól a Rosia Montana Gold Corporationig
Míg a Volt-e vagy sem? a román forradalom emlékezetét kutatta, A kincs régebbre tekint vissza, egészen az 1848-as forradalomig merészkedve. Hogy pontosan mi tudható, ismerhető meg a régmúltból, az kérdéses: ásni lehet ugyan, de teljesen esetleges, mit fedez fel épp az ember, hogy egyáltalán felfejtheti-e az általa találtak valóságát, történetét. Intellektuális rétegzettsége, metaforikája okán többször is bele lehet merülni A kincsbe, újabb és újabb elemeket fedezve fel. A tévében épp a Rosia Montana Gold Corporation tervezett aranybányájának ügyét tárgyalják, hogy aztán a főhős felesége beleegyezzen: férje csatlakozzon a szomszédhoz, menjenek ők is aranyat keresni a föld mélyén. Persze, a kérdés ismét az lesz: lent vagy inkább fent, az emberek között, emberi sorsokban érdemes-e kutakodni. A zárlat aztán úgy lesz bájosan szép és meseszerű, hogy közben emberközeli realizmusát egy percig sem adja fel a film holmi szürreális varázslás kedvéért. Nem is kell: ami jól állt a Palilulának vagy a részben Romániában játszódó magyar Bibliotheque Pascalnak, az itt nem szükséges, némi emberközeliség elég lesz a csodára. Így míg a Mindenki a mennybe megy esetében borzonghattunk, mit tesz két szülő a gyermekével úgymond a szeretet nevében, itt találkozhatunk ennek ellentétével, a gyermeki világ önfeledtségének mentésével is végre.
Amerikai–arab barátság
Isabelle Huppert a Lépcsőházi történetek egyik jelenetében Fotó: IMDb
Szintén hétköznapi karakterek cseppet sem mindennapos sztorijait mutatja be a francia Lépcsőházi történetek, ezúttal is a sorok közé rejtve a fantasztikus elemeket. Hitetlenkedünk és képtelenséget kiáltunk, amikor az amerikai űrhajós a panel tetején ér földet, majd becsönget egy idős arab asszonyhoz, majd rögtön visszatalálunk a valóságba: a NASA arról kérdezi telefonon az asszonyt, táplál-e Amerika-ellenes érzelmeket, míg börtönben ülő fia hitetlenkedve kérdezi az eset hallatán, anyja alzheimeres lett-e, hogy ilyenekről beszél. Az arab nő és az asztronauta barátsága aztán nem kevésbé lesz kivételes, mint a fiatal fiúé és a válságba került színésznőé, akit a pályáját a 70-es években kezdő, 2001-es cannes-i díjazott, Isabelle Huppert alakít.
Elidegenedettségtől menekülve
Samuel Benchetrit a román kollégájához hasonló szeretettel, megértéssel fordul karakterei felé, filmje pedig épp ezért lesz annyira bájos, szerethető. Miközben közel sem egydimenziós karakterekről beszélünk egyik film esetében sem, a szereplők hibáik ellenére (vagy épp ezek miatt) közel kerülnek a nézőhöz, lehet velük azonosulni és megérteni fájdalmukat, vágyaikat, reményeiket. Nehéz feledni a Lépcsőházi történetek tolószékbe kényszerülő karakterét, aki korábban épp azért nem volt hajlandó beszállni a liftjavítás költségeibe, mert ő az elsőn lakik – hogy aztán nem sokkal később titkos lifthasználóvá kényszerüljön. Miközben a férfi mindennapjait nem kevés humorral tálalja a film, fájdalmát is jócskán átérzi a néző: ahogy az elakadó liftben erőt vesz rajta a várt találkozó elmaradása miatti tehetetlen düh, az ismerős lehet mindenki számára. Ahogy az éjszakás ápolónő gyanakvása is: valami gonosz tréfát űz ez a semmiből időnként felbukkanó másik ember azzal, hogy úgy tesz, mintha a másik érdekes lenne?
Miközben A kincs elfárad helyenként, és soknak bizonyul számára a játékidő, a Lépcsőházi történetek a másfél óra alatt végig kiválóan szórakoztat, egy percre sem ül le a sztori. Az elidegenedettség elől való menekülést mutatja be érzékletes módon Benchetrit filmje, épp olyan okos humorral, amilyennel Porumboiu is fordul a román mindennapokhoz. A szereplők pedig egyre költik meséiket a távoli zajok, alakok, történetek kapcsán, hogy aztán rendre kiderüljön: saját környezetükben érdemes keresniük inkább a varázslatot.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
