„Keserű csalódásairól írt egy menekülteket segítő német szociális munkás
Keserű tapasztalatait és kiábrándultságát osztotta meg az N24 német tévécsatorna honlapján egy német nő, aki tavaly ősszel lelkesedésből vállalt munkát egy hamburgi menekültszálláson. A szociális munkás, akinek nevét nem közölte a csatorna, tavaly ősszel adta be jelentkezését az állásra, mert ténylegesen segíteni akart az érkező menekülteken.
Saját elmondása szerint örült, amikor a postaládájából kivette azt a levelet, amiben elfogadták a jelentkezését. Izgatottan ment be első munkanapjára, és elsőre nagyon elégedett is volt: a kollégái nagyon lelkesek és kedvesek voltak, igaz, az elején még közvetlenül nem találkozott menekültekkel.
A menekültszálláson 1500 migránst szállásoltak el. A nő később azt a feladatot kapta, hogy segítsen a menekültek szociális ügyeinek intézésében, ami a menekültkérelmükkel kapcsolatos tanácsadástól egészen a számukra szükséges gyógyszerek beszerzéséig terjed.
Mint levelében leírta, hamar szembesülnie kellett azzal, mennyire más a valóság és az, amit ő addig gondolt a menekültekről. Mint írta, természetesen nem lehet általánosítani, és a menekültek között is sok nagyon barátságos ember van, aki hálás a segítségért, örül, hogy Németországban lehet, és szeretne minél előbb beilleszkedni. „Ha azonban őszinte vagyok, a munka azoknak a 90 százalékával, akikkel én találkozom, inkább kellemetlen, és sajnos nem olyan, ahogy korábban elképzeltem”. A fiatal szociális munkás négy pontban írta le a legfőbb problémákat.
A menekültek közül nagyon sokan extrém módon követelőzőek, írta le tapasztalatait a nő. Amikor hozzá mentek, azonnal lakást, autót és jó állást követeltek maguknak. A menekültek felszólították, hogy ő épp azért ül ott az irodában, hogy nekik segítsen. Ha megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy ez nem ilyen egyszerű, többen hangoskodtak és agresszívvá váltak. Egy afgán menekült azzal fenyegetőzött, hogy ha nem teljesítik a kéréseit, akkor megöli magát. Néhány szír, és afgánok egy csoportja pedig bejelentette: éhségsztrájkba lépnek, amíg nem oldja meg, hogy másik helyre költözhessenek át. Egy arab származású kolléganőjét azzal fenyegették meg, hogy lefejezik. Az ilyen konfliktusok miatt hetente többször is ki kellett hívni a rendőröket .
A szociális munkás levele szerint a menekültek gyakran megbízhatatlan információkat adnak meg magukról. Egy részüknél ugyan vannak személyi okmányok, de az általuk elmondott történetek nyilvánvalóan nem felelnek meg a valóságnak. Ezt legfeljebb úgy tudják ellenőrizni, hogy a szociális munkások egymás között megosztják ezeket a történeteket. Ilyenkor is kiderül, hogy ugyanaz az ember egy másik szociális munkásnak mást mond magáról. A menekültszállás egyik lakója például a visszatoloncolásáról szóló papírt mutatta meg neki. Ő elmagyarázta a menekültnek, hogy ez mit jelent. Ugyanez az ember nem sokkal később egy másik kolléganőjénél teljesen új iratokkal jelentkezett másik néven. A férfit végül nem utasították ki, hanem áthelyezték egy másik szállásra.
A szociális munkásnak elege lett abból is, hogy a menekültek nagy része nem tartja be azt, amiben megállapodnak. Minden menedékkérőnek jelentkeznie kell orvosi vizsgálatra. Ő intézi a beosztásokat az időpontokra, sokan azonban inkább fogorvoshoz vagy ortopéd orvoshoz szeretnének menni. A szociális munkás ebben is próbált segíteni. Meg is beszélte az időpontokat, a menekültek azonban általában nem jelentek meg a vizsgálatokon.
A szociális munkás számára a legkellemetlenebb az, ahogy a menekült férfiak egy része a nőkkel, így vele is viselkedik. Becslése szerint a menekültek 65-70 százaléka 20-25 év körüli, egyedülálló férfi. Egy részük semmibe veszi a nőket és egyáltalán nem veszi komolyan őket. „Ha én nőként mondok nekik valamit vagy egy utasítást akarok adni nekik, alig figyelnek rám, azt azonnal elutasítják, és inkább egy férfi kollégámhoz fordulnak”. Gyakran kellett megvető vagy éppen tolakodó pillantásokat is elviselnie a férfiak részéről. A menekültek a nők után fütyülnek, aztán saját nyelvükön különböző megjegyzéseket tesznek, amin a többiek hangosan röhögnek. Az is előfordult, hogy egy kolléganőjét a mobiljaikkal fotózták a menekültek, még akkor is, amikor tiltakozott ez ellen. A levélírónak nemrég egy lépcsőn kellett felmennie, a férfiak utána futottak és végig hangosan röhögtek és megjegyzéseket tettek rá.
Kolléganői is hasonló kellemetlenségekről számoltak be, de azzal vigasztalták: ez hozzátartozik ehhez a munkához, nem nagyon lehet mit tenni ellene. Az ilyen ugyanis olyan gyakran fordul elő, hogy ha mindenki ellen fellépnének, kiürülne a menekültszállás. Azt javasolták neki, hogy a férfiak között mereven előre szegezett tekintettel menjen, és ne foglalkozzon azzal, ha utána fütyülnek vagy megjegyzéseket tesznek. A legjobb stratégia az, ha semmilyen módon nem árulja el, hogy ez neki kellemetlen, ez ugyanis még inkább felbátorítja őket. A szociális munkás szerint azonban a helyzet még rosszabb lett az utóbbi hetekben, amikor egyre több észak-afrikai érkezett Marokkóból, Líbiából vagy Tunéziából. Ők még agresszívebbek, de ezt már nem állta meg szó nélkül, és inkább visszaszólt nekik.
A szociális munkás leírása szerint néhány hónap után azt vette észre magán, hogy már inkább nem hord szűk ruhákat, amiket amúgy addig kifejezetten szeretett. Kizárólag csak bővebb nadrágokat és zárt felsőket vesz fel, sminket pedig most már egyáltalán nem használ, legfeljebb alapozót. Nemcsak külsőleg változott meg, hogy elkerülje a molesztálásokat. A menekülttáborban kerüli azokat a helyeket, ahol általában egyedülálló férfiak tartózkodnak. Ha mégis ilyen helyre kell mennie, igyekszik átjutni, amilyen gyorsan csak lehet, senkire nem mosolyog rá, nehogy bárki is félreértse. Leginkább azonban az irodájában tölti az időt, és már nem tömegközlekedéssel jár dolgozni, nemrég ugyanis egyik kolléganőjét néhány fiatal fiú a metrómegállóig követte, és aztán a metrókocsiban is sértegette.
Ezeket a problémákat hiába jelezték a hivataloknak, semmilyen segítséget nem kaptak. Ha telefonon próbálják felhívni őket, gyakran fel sem veszik nekik a telefont.
A szociális munkás számára nem maradt más, minthogy felmondjon a munkahelyén, még ha ez nehezére is esik, mert szereti a kollégáit és a menekült gyerekeket. „Sok kollégám és kolléganőm szintén fel akar mondani, mert nem bírják tovább, mert nem tudják végignézni, milyen rosszul mennek a dolgok, és ők nem tudnak semmit tenni ez ellen. „És ha őszinte vagyok: már én sem bírom ezt tovább” – olvasható a levélben.” (Index)
Talán a legszomorúbb, s egyben legfontosabb „hír”, levél ez a közelmúltból. Mert ebben tényleg benne van minden, amit tudnunk kell, vagyis hát tudnunk kellene.
Mert mi tudjuk. Tudtuk eddig is. Egy éve mondjuk, sírjuk, üvöltjük, hisztizzük – mindhiába. Az európai közvélemény döntő többsége tudja mindezt kezdetektől fogva, csak hát foglya saját politikusainak és hivatalos nyilvánosságának. No és persze a „píszínek”, amely lehetetlenné tette a dolgokról való egyenes beszédet.
Ezért olyan fontos ez a levél. Mert olyasvalaki írta, aki hitte az ESZMÉT. Elhitte a propagandát, a „píszít”, a hivatalos nyilvánosság minden gazemberségét és a gazember politikusok minden hazugságát.
Hitte, akarta, és jó akart lenni. A szó minden értelmében. És odament közéjük, segíteni.
S ott kellett rádöbbennie, hogy ezeken nem lehet segíteni. Mert hiába minden „píszí” és propaganda és hazugság, nem vagyunk egyformák. Ők ők, mi pedig mi vagyunk. Semmi ok és semmi lehetőség ezen változtatni.
Ők azt akarják, hogy szolgáljuk őket, s hogy részesüljenek az európai jólétből, anélkül, hogy bármiben is kompromisszumot kellene kötniük. Ők nem pusztán önmagukat és nyomorukat hurcolták idáig, hanem a miénktől mindenben különböző világukat, lelküket, szokásaikat, rögeszméiket, paranoiájukat, középkori, rettenetes világképüket, saját istenüket, saját családmodelljüket, saját, külön bejáratú és tőlük el nem vehető agresszivitásukat, velünk együtt élésre képtelenségüket, sötét, rettenetes bunkóságukat, szagukat, egész kibaszott lényüket.
Mindezzel együtt érkeztek városainkba.
Megérkeztek Európa amúgy is beteg, rokokó finomságú és ellenálló képességű budoárjába a szaros gumicsizmájukkal és kőbaltáikkal.
És bejelentették, hogy maradnak, és igényt tartanak szolgálatainkra meg a segítségünkre. Meg a lelkünkre. Meg az életünkre. Igen, leginkább arra. Nem, nem elvenni akarják, az csak később következik, vagy most, ha úgy csinálunk valamit, ahogy nekik nem tetszik. De az életünk egyelőre abban a formában kell nekik, hogy adjuk fel mindazt, ami mi vagyunk. Voltunk. Durrantsunk be a kemencékbe a rokokó bútorainkkal, rokokó lelkünkkel, rokokó szokásainkkal, és süssünk nekik keszrát. Ha telezabálták magukat, adjuk oda a nőinket, mert rajtuk van a gerjedelem. Aztán szokjunk le a saját viselkedésünkről, ünnepeinkről, templomainkról, amúgy is már csak pislákoló hitünkről, és legyünk jók. Legyünk birkák, barmok, igáslovak, szolgák, legyünk mi az új perioikoszok, helóták, kibaszott arab és fekete afrikai kőbaltás emberek csicskái.
Erről szól ez a levél.
Le kellene fordítani Európa minden nyelvére, és meg kellene tanítani a gyerekekkel Európa összes iskolájában. Szóról szóra.
Eh… Ebből sem lesz semmi. Legfeljebb annyi, hogy a levél íróját rasszistának fogják bélyegezni, és a Merkel nevű kártékony gazember tovább folytatja halálos játékát – mivelünk.
S ez egészen addig így lesz, ameddig hagyjuk.
Ameddig az ilyen levelek igazsága össze nem áll kritikus tömeggé, és megragadjuk végre mi is a rég elfelejtett kőbaltáinkat.
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
